Egy hosszú éjszaka

Avagy miben is mesterkedik három lány egy nyár eleji éjen...

Egy macska ügyességével futottam végig a tetőn, majd átugrottam a szemközti épület egyik ablakpárkányára. Ember erre aligha lett volna képes, de nekem nem okozott gondot. Ahogy az sem, hogy a koromsötét éjszakában, mikor még a csillagok sem szórták sápadt fényüket a Földre a hajamból kivett kontytűnek látszó tőr pengéjével villámgyorsan nyissam ki az ablak zárját és minden zaj nélkül jussak be a szobába.

Ott egy vörösesbarna hajzuhatag szuszogott a vastag tolldunna alatt, meg sem hallva érkezésem puha neszeit. Nem szenteltem túl sok figyelmet az alvó lánynak, tudtam, hogy Loranne az, hanem amilyen hangtalanul jutottam be az ablakon, azonmód hagytam el a szobát az ajtón keresztül. Közben folyamatosan a barátnőmet szidtam magamban. Persze, keleti szárny! Sok segítség, köszönöm! Komolyan azt várja tőlem, hogy átkutassam a három emelet mindahány szobáját? Tudod mikor Norema?! Gyorsan elvégeztem egy nem túl bonyolult idéző varázst, s már tudtam is, merre kell mennem. Egyenesen a folyosó végéig, fel a csigalépcsőn, majd balra.

Ahogy haladtam előre, a falra erősített, megbűvölt fáklyák folyamatosan lobbantak fel, fényárba borítva titkos utamat. Mondanom sem kell, nem töltött el őszinte örömmel a dolog. Máskor tetszett volna, de legalább volt időm szemügyre venni a terepet. Alapvetően ízléses volt a berendezés, bár a falak díszítése már szinte giccsbe hajlott. Legalábbis az én vámpír-ízlésem számára túlságosan élénk volt. Ugyanakkor érződött az egész kúrián, hogy egy ősi és hatalmas varázslócsalád lakhelye. A Wyatt-kastély már évszázadok óta áll háborítatlanul a Loire partján, a család pedig az ország legmegbecsültebbjei közt van ugyan csak nagyon régóta. Akár csak mi, bár a különbség nagyobb nem is lehetne. Nekik több nemzedékük is váltotta egymást, míg az én családom mit sem változott évszázadokon keresztül, utoljára az én születésem hozott pillanatnyi törést szüleim örökkévaló állandóságába.

Egész bizonyosan tovább is gombolyítottam volna gondolataim fonalát a halandók és halhatatlanok viszonyáról, ha nem érkezem meg végre a csigalépcsőhöz. Tudtam, máris rengeteg időt vesztettem, ezért felszaladtam a lépcsőn, balra fordultam és varázslat segítségével benyitottam a második ajtón. Hiba volt arra számítanom, hogy Norema indulásra készen vár majd, a lány ugyanis édesdeden aludt baldachinos ágyában. Fel tudtam volna robbanni! Ha egyszer megbeszélünk valamit, akkor miért nem tudja soha betartani?! Odamentem hozzá, párszor elsuttogtam a nevét és megsimítottam az arcát. Lassan ébredezni kezdett, majd úgy pattant ki az ágyból, mint akit rugók lőttek ki.

- Jaj, ne haragudj! Meg akartalak viccelni, de úgy látszik elaludtam. Máris negyed tizenkettő? Te jó ég, el fogunk késni! Egy pillanat és kész vagyok, ne menj sehová! – ezzel eltűnt a fürdőszobába. Húsz perc múlva indulásra készen jött vissza.

- Akkor induljunk – és már mentem is kinyitni a kétszárnyú erkélyajtót. Először kérdőn nézett rám, majd úgy tűnt, leesett neki, így nem szolgáltam további magyarázattal.

Odakinn belém kapaszkodott s már repültünk is. Meleg nyári éjszaka volt, lágy szellő lebegtette a fák leveleit és már a csillagok is ragyogtak. Nemsokára alattunk is megjelentek az apró fényfoltok, melyek egyre nőttek, ahogy ereszkedtünk. A kivilágított Párizs csillogó ékszerdobozként terült el az éjben. Végül a Nephryn-kúria kovácsoltvas kapuja előtt értünk földet. Tara már várt ránk, arckifejezéséből ítélve régóta. Hosszú szoknyát viselt, vörös, fűzős felsővel, köpenyét a kezében tartotta és összevont szemöldökkel figyelt minket. Mikor megszólalt, hangja sem csengett túl bíztatóan.

- Norema, Mekare! Na végre! Mi tartott eddig?

- A kisasszony elaludt – válaszoltam.

- Bocsi - mondta az érintett behúzott nyakkal mire egy lesajnáló mordulás volt a kérdező válasza.

- Ez most nagyon lycanesre sikerült – hangzott az epés felelet.

- Az vagyok, vagy nem?! Akkor meg mi bajod?

- Inkább induljunk el végre, jó? Már tíz percünk sincs. – zártam rövidre a kialakulófélben lévő harsány vitát. Erre aztán mindhárman jól a szemünkbe húztuk a köpenyünk csuklyáját és megindultunk az Ile de la Cité felé. Azonban már pár lépés megtétele után érezni kezdtem, hogy valaki követ minket. Gyanúm egyre erősödött, ezért telepátia útján megosztottam aggályaimat barátnőimmel, akik megnyugtattak a felől, hogy ők is érzik a nem kívánatos személy jelenlétét. Befordultunk a mellettünk lévő sikátorba, majd szorosan a falhoz lapultunk. Amikor sötét-taláros settenkedőnk is befordult gyorsan előrelendültem, és torkánál fogva a szemközti épület falához taszítottam. Közben lecsúszott a fejéről a kámzsa, láthatóvá téve szép metszésű arcát. A meglepetésem nem is lehetett volna nagyobb, azonnal felismertem a fiút.

- Elárulnád, mégis miért követsz minket, Felegár? – tettem fel a kérdést dühösen, még mindig a falhoz szegezve szerencsétlen srácot, aki mintegy húsz centivel a föld felett kapálózott.

- Engedj el – jött a felelet fulladozva, mire tényleg jobbnak láttam elereszteni a torkát. Így viszont a földre huppant, de azért láthatólag megkönnyebbült.

- Szóval, miért is vagy te most itt? – ismételte meg a kérdést Norema.

- Csak tudni akartam, miben sántikáltok.

- Már megbocsáss, de neked ehhez aztán végképp semmi közöd. – hangzott Tara válasza, szinte ultimátumként, ám Felegár nem adta fel.

-A suliban is benne vagyok mindenben veletek. Akkor most miért nem mehetek én is?

- Mert túl veszélyes. – mondtuk kórusban.

- Akkor ti miért mentek?

- Mert stratégiailag fontos, hogy ott legyünk ezen a gyűlésen.

- Jó. De engem úgysem tudtok lerázni, én is megyek, és kész. Még a hasznotokra is lehetek, hisz félig-meddig egy kívülálló szemével tudom figyelni az eseményeket. Ja, és ne próbáljatok vitatkozni, mert csak az időtökből vesz el. Már úgyis csak 2 percetek van éjfélig.

- Véleményem szerint két erős érvet hallottunk és egy hasznos tanácsot kaptunk. – mondtam ki rögtön, amit gondoltam – Szerintem adjunk neki egy esélyt.

- Rendben – egyezett bele először Norema, majd végül Tara is.

- De ha bármit is elront, én esküszöm megvacsorázom!

Körbe álltunk négyen, megfogtuk egymás kezét, lehunytuk a szemünket és összpontosítottunk. Pár pillanattal később, mikor felnéztünk már a Notre Dame előtti tér sarkán találtuk magunkat. Lépteinket megszaporázva vágtunk át a téren és a katedrális oldalába rejtett ajtón keresztül egy sötét lépcsőházba érkeztünk. Nem igazán törődtünk a nyirkos falakkal és a dohos pinceszaggal, hanem lesiettünk a rozoga lépcsőn amilyen csendben és gyorsan csak tudtunk. Zajt csak Norema csapott, mikor nem bírta sikkantás nélkül megállni, hogy elfutott egy patkány a lába mellett, és Tara, aki rámordult az egyébként nem túl ijedős lányra. Gond nélkül intéztük el a lépcső aljában posztoló két őrt, jobbra fordultunk és egyesével átléptünk egy beomlott résen. Megérkeztünk a lázadó lycanek egyik főhadiszállására, ahol már javában dúlt a parázs vita.

Igyekeztünk meghúzódni egy sötét sarokban, majd miután elhelyezkedtünk, azt ugyan nem mondhatnám, hogy kényelmesen, minden figyelmünket a szónok szavainak szenteltük. Ismertük jól a férfit, nem egyszer néztünk már farkasszemet vele és társaival a csatatéren. Brennornak hívták, és már évek óta a békeellenes mozgalmak egyik irányítója volt. Szavai lelkesítő tűzként terjedtek a lycanek között, beszédét sokszor heves bekiabálások és helyeslések akasztották meg, majd miután lelépett az emelvényről többen is egyszerre jelentkeztek, hogy beszédet mondhassanak.

Már nagyjából három órája hallgattuk az ellenünk lázító szónoklatokat, és még mindig nem derült ki semmi hasznos információ. Mármint… én legalábbis valami olyasmire számítottam, hogy hallunk egy haditervet, vagy legalább valamiféle tervkezdeményt, esetleg belső titkokhoz juthatunk hozzá… Ebből persze semmi sem történt meg, és egyre biztosabb voltam benne, hogy nem is fog. Ezzel Tara is így lehetett, mert telepatikus úton jelzett, hogy most már ideje lenne lelépnünk. Mindhárman beleegyezően bólintottunk, óvatosan felálltunk és a kijárat felé araszoltunk. Nem is lett volna gond, ha Felegár meg nem botlik előttem, meg nem löki Noremát, aki Tara köpenyébe kapaszkodva el nem szakítja azt. A vérfarkaslány meglepődött és egy félhangos mordulás kíséretében „Az Istenit!” ledobta magáról a szakadt köpönyeget, hátravetette dús fekete haját és megvillantotta maga előtt karmazsinszínű, borotvaéles karmait. Nos igen, nem volt mit tennünk, fel kellett hogy vegyük a harcot, hisz ekkor már a jelenlévő nagyjából száz lycan többsége felénk fordult, fegyverrel a kezükben. Norema és én pisztolyt rántottunk, melyek ezüst-nitrát töltényekkel voltak töltve, míg Felegár jobb híján egy tűzgolyót idézett a tenyerébe és dobáshoz helyezkedett. Aztán kezdetét vette a harc, ki-ki a saját módszerével küzdött. Miután kifogytunk a töltényekből Norema Felegár mellé szegődött, és együtt bombázták az ellenséget felváltva tűzgolyókkal és éles, vágó jégcsapásokkal. Én Tara mellé társultam, és a csizmaszárakba rejtett kétélű pengék segítségével folytattam a küzdelmet.

Már épp esélyt láttunk volna saját győzelmünkre, mikor utánpótlás érkezett a terembe. Lycanek, természetesen állig felfegyverezve. Közösen egyeztünk meg, a már jól bevált telepatikus úton, a visszavonulásról. Tarának nem volt ínyére a dolog, ahogy nekem sem, hisz nem szeretek megfutamodni, de végül a józanész győzött. Elszórtunk egy hátráltató ártást közösen, majd a két ember kísérőnk után mi is elhagytuk a terepet. Felrohantunk gyorsan a lépcsőn, Felegár feltépte az ajtót és már kinn is voltunk.

Odakinn, mintha csak varázsütésre történt volna, lelkünk felszabadul, mámorító érzés volt beszívni az édes illatú szabad levegőt. Élveztük, ahogy ruhánkba és hajunkba belekap a szél. Nevetve futottunk tovább, át a Szajna hídján. Már nem érdekelt minket, mi is történt odabenn alig pár perce. Mikor átértünk a hídon ismét körbe álltunk, megfogtuk egymás kezét és a Nephry-kúria dísztermébe teleportáltunk. Ott Anna már várt ránk.

- Na, mi volt? Csak nem harcba keveredtetek? Jól vagytok? – kérdezte aggódva, miután észrevette megtépázott ruháinkat és Felegár arcán a sebeket.

- Persze – válaszoltuk szinte egyszerre.

- Maga a gyűlés unalmas volt ugyan – kezdte Norema, mire Anna közbecsacsogott.

- Ezt előre tudhattátok volna. Ennyire már ismernetek kéne a fajtánkat, hogy nem tudunk döntéseket hozni gyorsan. Sokszor ellentétesek az elképzeléseink.

- De – folytatta a lány – a vége azért tetszett… legalábbis így utólag.

- Nekem akkor is – mondta Tara, vérvörösre festett ajkain kaján mosoly játszott.

- Nekem is, bár egy fegyvernek örültem volna. – toldotta meg ifjú mágusunk az előtte szóló szavait. Erre mind rámnéztek. Csak én nem szólaltam még meg.

- Persze, én is élvezetem, de tudjátok jól, hogy nem szeretek feleslegesen vért ontani. – Ennyi volt a válaszom, és ezt komolyan is gondoltam.

- Tudjuk, és mi sem, de ez most szükséges volt.

- Igen, és ezt el is ismerem. – mondtam – de most már indulnunk kellene haza. Holnap, illetve ma reggel suliba kell mennünk.

- Ne már! – nyögött fel Norema – Nem tudnál kezdeni valamit apáddal, hogy holnap legyen szünet? – Felegár erre kicsit gondolkozott, majd lemondóan megrázta a fejét.

- Nem igazán. Nagyobb mágus mint én.

- Akkor viszont mars haza! – törte meg a beálló csendet Anna, mire elköszöntünk tőle és Tarától, majd kiléptünk a kastély udvarára. Felegár is búcsút intett nekünk és hazateleportált. Ketten voltunk már csak Noremával, csendben sétáltunk egymás mellett a kövezett kerti úton. Éreztem, hogy valami bántja, de gondoltam ha olyan, amit szívesen megosztana velem , majd csak beavat. Mivel ezt nem tette meg mire a kapuhoz értünk, gondoltam rákérdezek.

- Tudom, hogy valami nyomja a lelked lányzó, de ha bármilyen gondod van, nekem nyugodtan szólhatsz. Igyekszek segíteni, ha tudok.

- Ezen nem tudsz. Még te sem, Mekare. Csak… olyan hihetetlen, hogy ez a békéhez vezető út. Mármint a harc, a gyilkolás, a vér…

- Értelek, - kezdtem a válaszom – de reményeink szerint ez hamarosan változni fog. Én sem szeretem, és azok sem nézik jó szemmel feltétlenül, akik mellettünk állnak. De egyelőre nincs más út. Ha apáméknak sikerül elfogadtatniuk az új törvényjavaslatot, akkor talán új alapra tudjuk helyezni a vámpír-lycan kétoldalú tárgyalásokat.

- És mikor következnek az emberek? Mikor figyeltek majd oda a mi követeléseinkre, jogainkra? – csattant fel. Könnyek gyűltek szép, tisztakék szemébe.

- Ezt már számtalanszor átbeszéltük, tudod jól. Előbb a másik két klánnak kell kiegyeznie.

- Tudom, csak… Ne haragudj, szerintem csak fáradt vagyok…

- Semmi gond. Majd csak elérjük egyszer a céljainkat. De most már nem adhatjuk fel, ha eddig küzdöttünk. Már nincs visszaút.– mondtam és próbálkoztam megereszteni egy bátorító mosolyt. A jelek szerint nem sikerült, mert Norema elnevette magát, majd gyorsan hozzátette:

- Hazaviszel?

- Még mit nem! Tudsz te teleportálni is! – válaszoltam nevetve és összeborzoltam az amúgy is kócos haját. Erre magára öltötte az álsértődött arckifejezését és köddé vált. Én még mosolyogtam egyet magamban, majd hasonlóan cselekedtem.

Pár pillanattal később már a hálótermemben voltam, ez egyik szobalányt kértem, hogy készítsen egy forró fürdőt és hozzon egy kupa vért. Atyám dolgozószobájába pedig küldtem egy üzenetet, hogy szeretnék neki mesélni, kérem, fogadjon egy óra múlva.