Érdekes.

Nem is emlékszem, valaha volt-e olyan pillanat, amikor le kellett ülnöm, és vissza kellett volna emlékeznem a múltamra. Talán azért, mert nem egy mesébe illő történet. Inkább mocskos és riasztó. Legalábbis a kezdet.

Már lassan azt sem tudom megmondani, mikor és hogyan lettem azzá, ami a mai napig vagyok. Foszlányokban lógnak az emlékeim.

Na de, valahol el kell kezdeni…

Valahol a mai Franciaország területén születtem, egy csodálatos kis halászfaluban. Régen, régen, már nagyon régen… De édesapám munkát kapott Párizsban, és fiatalkoromban oda költöztünk. Mit nem tesz egy nagyváros egy ártatlan lány lelkével…

Összeismerkedtem a varrodában, ahol dolgoztam, olyan lányokkal, akik estéiket szórakozással töltötték el. De nem akármilyen szórakozással. Mindenféle hallucinogének fogyasztásával egy elefántnak is nagy adag alkohollal vegyítve. Valahogy enyhíteni kellett a szigort, és az elnyomottságot, amit az akkori nőknek el kellett viselniük. És én teljesen belecsúsztam ebbe a hibába, nem érezvén semmiféle bűntudatot, hogy ez nem illik egy nő számára, és nem félvén attól, hogy talán Isten lesújthatna rám. Egyáltalán nem hittem sem Istenben, sem senki másban, bár a szüleim kiskorom óta vallásilag neveltek, akár mindenki más abban a korban. De én úgy láttam, hogy a világ gonosz, és a betegségek a fő uralkodók, a király mellett. Teljesen lefogytam és elmocskosodtam, és mindenféle káromlások és káromkodások tették ki a szókincsem felét.

Aztán történt, hogy egy újabb fárasztó nap után, a „barátnőim” megint elhívtak valahová, de egyszerűen nemet mondtam, és elindultam hazafelé, ahol még mindig a szüleimmel laktam. És talán itt kezdenek megszakadni a filmkockák.

A sötét utcán ballagva hazafelé, egy olyan érzés szállta meg lelkem,  hogy figyelnek. És olyan sokáig tartott, hogy már biztos voltam benne, ezért megálltam és körülnéztem. Egy ideig vártam, hátha valami hangot hallok, de türelmem elfogyott és egy hangos „Hahóóó!” hagyta el a torkom. Valószínű volt, hogy bevált, mert kiolvadva a sötétből előrelépett egy alak. Magas volt, és valami furcsa légkör terjengett körülötte. Rám nézett, és a lábam odafagyott a földhöz.

- Nem félsz a sötéttől, lány? – mondta mély bariton hangján, és a szemei, a szemei!

- Mitől féljek? Hogy kirabolnak, vagy megölnek? Semmim sincs. És már így sem látom nagy hasznát az életnek, mivel lehetne rosszabb a halál? – válaszoltam dacosan, és sajnos őszintén.

Az idegen még közelebb lépett hozzám, és megláttam az arcát is. Gyönyörű volt. Fehér, makulátlan bőr, sötét szemekkel, amelyek furcsa fénnyel foszforeszkáltak a sötétben. Felemelte a kezét, és finoman letörölte a piszkot az arcomról. Jéghideg volt.

- Hm. Egészen megfelel. Szeretnél más „életet”? – mondta, és én félelem nélkül bólintottam.

Itt történt az, hogy hirtelen érthetetlen fájdalmat és gyönyört éreztem egyszerre végigáramolni testemen. Apró tűk szurkáltak mindenhonnan, és a vérem gyorsabban áramolt. Aztán megcsapott a Halál kegyetlen szaga.

Másnap már a sötétséggel ébredtem és vérre voltam szomjas.

Kiderült, az új „apám” mindenáron ki akarta belőlem verni a régi modorom és életem. Talán csak a káromkodás maradt meg, de az is ideges pillanataimban. Onnantól kezdve a napjaim tanulással teltek. Az igazi nevem feledésbe merült, és mindenki csak Laynie-nek ismer. Új életstílust ismertem meg, és sokat faltam a könyveket. Időm bőven volt. Megtanultam kardot forgatni, de olyan magas szinten, hogy már apám is kezdett csodálkozni, talán félni is. És aztán, talált magának egy új tanítványt, Louis-t, engem pedig eleresztett a nagyvilágba. Addigra már nagyon erős lettem.

Ennyi elég lehet. A többi már körítés. Végigjártam a világot, megismertem. Az erőm erősödött mégjobban az évek (évszázadok) során, de hogy mennyire, azt nem árulhatom el.

Sok embert öltem, nagyon sokat. A mai napig nehezen megy visszatartani magam. De miután Mekare trónra lépett, úgy láttam, hogy jobb nekem is segíteni a béke érdekében. Mert nemes cél érdekében teszik, amit, és én tisztelem őket, bár még sokat kell tanulniuk.

Tudom jól, hogy nem sokat teszek én személyesen ezért a célért, de számíthatnak rám. Meg szoktak bízni feladatokkal, amelyeket másoknak nem mernek adni.

De jobban szeretem a magányt és a barangolást. Louis-val, aki legközelebb áll hozzám, csak néha futunk össze. Mindketten az egyedüllétet preferáljuk. Ő az egyetlen, akit több ideig eltűrök magam mellett, és így van fordítva is.

Ennyi legyen elég. Ha valaki túlságosan ismer, sérülékenyebb vagy.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés