k�r�l�ttem csend. mindenki mag�val van elfoglalva. azzal, amivel igaz�n el kell hogy foglalva legyen. milyen j� nekik. �s �n? �n vajon mit csin�lok? magam sem tudom. lopok. el. sokat. napot. �l�k, �r�r�l �r�ra, percr�l percre folyik ki a kezeim k�z�l az id�, a t�r. a saj�t elm�mbe z�rva rohang�lok, egyik gumifalt�l a m�sikig, nekiugrok, lepattanok, neki ez semmit nem jelet, � csak egy gumifal. �n pedig ak�rmilyen energi�val pr�b�lok is kit�rni saj�t magamb�l, nem tudok. nem mondhatn�m, hogy szenvedek. azon t�ll�ptem m�r. egyszer�en csak a nem�rt�s istenverte terhe alatt meg�r�lni k�sz�l�k, �s pr�b�lok nem az lenni, aki val�j�ban vagyok, vagy csak egy kicsit, csak egy pillanatra l�tni magamat k�v�lr�l, �gy, mint egy laikus, aki soha nem �rthet mindent, ami ott benn zajlik, hiszen nem � az, maga. pokoli neh�z. nem tudom egy�ltal�n megval�s�that�-e. de pr�b�lkozom, mert h�t ugye azt mindig kell, tal�n fel sem adom, de ehhez m�g id� kell, hogy kider�lj�n. addig is megpr�b�lom visszamen�leg �sszeszedni, rendszerezni �s k�jes harm�ni�val �ltatni a z�rt ujjaim apr� r�sein kifolyt t�r-id� kontinuumot.