Felkenem a fekete festéket, s mosolyogva üdvözlöm a Halált. Ismerjük egymást jól. Rég volt találkozás, s a viszontlátás szinte kellemes... Nem akar elvinni, hiába győzködöm. Szeret velem, élővel, beszélgetni: hasonlóak vagyunk. Látjuk, amit az elkendőzöttek sosem vesznek észre. A szépséget az elmúlásban. A felesleges erőfeszítést a többért, a boldogságért. Szegény szerencsétlenek. Nem tudják, hogy amit keresnek Önmagukban van. S a természetben. A pénzben kutatják, italban, játékban, szexben. De míg a lelkük nem nyugszik, nem fognak örülni. Semminek. Még egymásnak se.

S mi játszuk a régi játékunk: lebeszél. Az életre tanított meg Ő, együtt sok igazságot fedeztünk fel. "Ha elvinnél, mindig együtt lehetnénk!" "Ha elvinnélek, Neked tovább kellene lépned... s elveszítenélek."

Kifordítom magamból a lelkem, hogy lásd minden rovátkáját, az örömöt, amiben részem volt Veled, a bánatot, amelyet okoztál. Lecsupaszítom magam, odadobom, lássák, LÁSD! mindenki elfordul, mint a sebesülttől, kinek a karambolban kifordultak a belei, s próbálja tartani, visszanyomni, hogy ne legyen vége szánalmas életének. Az utolsó pillanatok, s egyedül fuldoklik önnön vérében, EGYEDÜL! mert senki nem segít a haldoklóknak. Túl sok fájdalmat látnának a homályosuló szemben. Félnek, mert tudják: saját elmúlásuk látnák. Otthagynak