a világ színekkel van kikövezve körülöttem. minden csupa tűzpiros, és babakék. napraforgósárga, mélylila meg fűzöld. nyugodt a környék, csak a szél fúj egy dallamot felém. egy gondolatot kézenfogott, húzza, vonszolja maga után. azt mondja, suttogja a fülemhez hajolva, hiányzol. mintha beleordította volna a csend harmóniájába. minden megbomlik, az én elmém is belül, mert elkezdenek eltűnni a színek. ami eddig élénken virított, hírdette magát most szürkévé válik, kilép a világból. hirtelen a fülem is zúgni kezd, nem hallok semmit, sikítok, nem hallom, mi történik? hova lettek a színeim? hova lett az élet mellőlem? elmentél, és egyedül vagyok, és a magány magával hozta egyszínű, semmilyen takaróját, amivel most betakargat, hogy ne érezzek semmit, semmit az ég egyadta világon.