hát tudod, most azért nevethetnékem támadt.

végletes gondolkodásom van magáról az emberről. sokféle van, mert játszani kellett, hogy szín legyen ebben a nyomasztó világban. de alapvetően be lehet őket skatulyázni. persze nem szép dolog, mert valaki azt mondta. engem ezek a dolgok viszont vajmi keveset érdekelnek. fogom a kis dobozokat, és bedobálok oda majdnem minden embert. vannak páran, akiket szét kéne vágnom akár millió darabra is, mert olyan sokfélék. de a legtöbbjük egyszerű, könnyensorolható bábú. vergődik az összes, kiutat akar, ki akar mászni a saját, alapvetőleg kényelmes dobozából. én meg, aki jelen pillanatban megfigyelem őket, röhögök rajtuk, és visszapöccintem őket a helyükre.

istent játszom? lehet.

vannak, akiket szeretek. mert korrektek az élettel, ahogy az is velük. vannak viszont, akiket a skatulyájukkal együtt vágnék földhöz, és rugnék beléjük párat, mielőtt a cipőm talpa alatt végeznék. a köztes megoldások most nem érdekesek.

pózer. nem lehet jobban kifejezni. gyűlölöm őket. fogalmuk sincsen a világról. osztják az észt, mert úgy gondolják, ha már elmúltak 20 évesek, megtehetik, mert ők kész felnőttek, akik még véletlenül sem a gyártószalagról léptek le, mert ők egyéniségek, külön individummal, és identitással. felöltenek egy előregyártott "művészvagyok" profilt, és midnent meg is tesznek, hogy annak látszanak. világfájdalmakat élnek meg, firkantanak néhány verset, önsajnálnak, szenvelegnek, hirtelen szerelmesek lesznek, aztán csalódnak, és mindeközben fergetegesen imádják önmagukat, amit úgy képzelnek el, mint az egyetlen jót, és csalhatatlant. a világ értük, és miattuk működik, a körülöttük élő emberek csupán mellékszereplői az egész színi előadásnak. ők pedig a nagy művészek, akik majd jól odamondanak.

annyira rossz, annyira nevetséges. átlátok rajtad kiscsillag. nagyra vagy magaddal, holott semmit nem tudsz, csak magadat bálványozni, és építeni a saját kis "egyéniséged". hazudsz magadnak, és az egész környezetednek. és mindenki eszi a szart, amit ezüst tálcán tolsz az orruk alá. végülis gratulálok. sok embernél sikerül elérned azt, amit akarsz. sokan tapsolnak bárgyún vigyorogva, hogy igen, ez itt egy nagy ember. mondd, hol voltál te akkor, mikor az önkritikát kellett gyakorolni? hol voltál akkor, amikor azt tanították, mások háta mögött a szart kavarni gané dolog? hol voltál akkor, mikor az igaz emberek beszéltek? hol voltál akkor, mikor megláthattad volna magad más emberek jóságának tükrében? ... ültél a bőrkanapén, és játszottad a jól betanult szerepet, hogy te vagy a más, a meg nem értett, a művész. a sajnálandó.

sajnállak. nem tudom, te magad látod-e, hogy egy félelmetesen szar ember vagy. letagadod saját magad, azt, ami voltál, mikor még őszinte voltál. olyan tulajdonságokról harsogsz, amik neked sincsenek meg. szidod azt, amiben viszont nyakig benne ülsz . nem látod, te szerencsétlen, hogy magadnak mondasz ellent? nem vagy semmi több, mint egy önreklámozó, sikoltozó majom, aki veri az asztalt, kaján vigyorral a pofáján dobálja az oda látogatókat a saját szarával, és élvezi a saját műsorát, nap végén bemegy az ólba, és egyedül ledől, hogy a mai show is megvolt, és megveregeti a vállát, és gratulál saját magának.

gratulálok neked én is. igazán szép teljesítmény. mindig lesznek hozzám hasonló emberek, akik átlátnak rajtad, és szánalmasnak fognak tartani. az ő társaságukat nem keresed. tőlük félsz. mert ők ismernek igazán.