Üdvözöllek!

Itt jársz a Szövetségesek között, közöttünk. Lassan oszladozik a köd, ahogy olvasod a történeteinket, nézed a képeket, hallgatod a zenéket. Halványan derengeni kezd valami a rokoni kapcsolatokról, összefüggésekről, értékeinkről, céljainkról. Azonban még sok mindent homály fed, és ahogy egyre inkább próbálod kibogozni a szálakat, egyszer csak azon kapod magad, hogy még jobban beléjük gabalyodtál. De vigyázz! E színes képzelet szőtte álom nem kevés veszélyt rejt magában. Neked kell meglátnod, hol a határ, mikor érsz a szakadék legszéléhez, és hogy ott megbilleni miért volna tét!

Gyere, add a kezed, segítek. A tőlem telhető legalaposabb módon foglak most végigvezetni saját és barátaim világában. Tudom, rengeteg kérdés kavarog a fejedben, de légy türelmes, a végén mindre választ kapsz majd. Ha mégsem lenne így, miután befejeztem, és Te figyelmesen végighallgattál, felteheted kérdésed.

Az én nevem Mekare (Helena Zita Izaura Amelia Margareth Eugenia) Corvinus. Ismerősen cseng, ugye? A családnevem biztosan, azoknak, akik foglalkoztak már vámpírtörténetekkel a keresztnevem is. Mert igen, vámpír vagyok. A Föld valamennyi vámpírjának királynéja. És a lycan-eké is, bár ezt néha végtelenül idegennek érzem magamtól. Én sem tudom, pontosan miért, de ez az érzés kísért mióta csak trónra léptem férjem oldalán. Talán mert úgy hiszem, összemostam valamit a Szövetségen belül, ami eddig tisztán és magasztosan volt összekapcsolva.

Kérlek, bocsáss meg a sok kósza, fel-feltörő gondolatomért, de ezek személyiségem szerves alkotóelemei, ezért ismeretük épp oly hasznosnak bizonyulhat számodra a történetünk megértésében, mint a tényszerű információk áradata, amit közölni fogok Veled.

Először is magyarázattal tartozom Neked arról, ami ezt a furcsa, két klán közötti perszonáluniót illeti. Válaszra a családom történetében lelhetünk; vissza kell utaznunk az időben egészen az V. század elejéig. Ekkor élt ugyanis Alexander Corvinus, egy nemes hadvezér, Magyarország területén. Az ősi Római Birodalomból származott, egyes legendák szerint a Julius-Claudius dinasztia utóda, mely Vénusz és Mars szerelmének gyümölcse. Hogy mit hiszel el a legendákból, hogy tiszteled-e az ősi isteneket, azt Rád bízom. Ez mindenesetre magyarázattal szolgálhat némiképp arra, ami megmagyarázhatatlan. Történt ugyanis, hogy felütötte fejét a pusztító pestis Erdélyben, s Alexandert kivéve a faluban mindenki az áldozatává vált. Az ő teste képes volt valamilyen módon átalakítani a betegséget; sőt, a saját hasznára fordítani. Így lett ő az első igazi halhatatlan.

Talán hallottad is már a legendát apró gyermekként dajkádtól, mely a két fiáról szól, de tudnod kell, az nem a valóság, csak parányi részlete egy sorsokat megpecsételő véres drámának. Hulljon le most a fátyol, ha Te is így akarod…

Alexander évekkel később nemzett négy gyermeket, Williamet, Marcust, Edmondot és egy leányt, Margarethet. Születésükkor még mind emberek voltak, s vérükben hordozták az apjuktól örökölt vírust. Ám a két idősebb fiúra más sors várt. Williamet farkas harapta meg, míg Marcusba vérszívó denevér mélyesztette tűhegyes fogait. Így jött létre, az emberek esendő világában a másik két klán.  A Lycanek, akiket William mart meg, akik minden teliholdkor kényszerűségből farkasalakot öltve további embereket tesznek fajtájukbeliekké, vérfarkasokká. Marcus a vámpírok ősatyja lett. Ők is hatalmas árat fizettek új hatalmukért. A napfény a vesztüket okozza, és nem létezik számukra más táplálék, mint az emberi vér.

Nem kívánlak a teljes, történelmi korokon átívelő, bonyolult családfámon végigvezetni, nem kell félned. Tudom, véges az elméd. Elég, ha csak a kezdetet, és a most fennálló állapotot ismered, a többi, hidd el, számodra felesleges adathalmaz csupán. Valamit azonban tudnod kell. Az elmúló évek során hatalmasra nőtt az ellentét a két klán között, pusztító, véres háborúk dúltak a hatalomért, és ennek többnyire az emberek is kárát látták.

Most már a XXI. században járunk. Atyám, Johannus Corvinus több mint négy évszázadon keresztül volt valamennyi vámpír bölcs, de erőskezű uralkodója, édesanyámmal, Helena királynéval az oldalán. Hosszú életükben az én születésem jelentett változást, mely talán túl későn következett be. Nem élvezhettem sokáig a szüleim szeretetét, odafigyelését, törődését, közelségét. Még alig jártam a tizenhatodik életévemben, mikor mindketten gonosz cselszövés áldozatai lettek. Az elvesztésük olyan fájdalmat okozott, melyet hiába is próbálnék szavakba önteni, nem sikerülne. A hirtelen rám zúduló feladatok súlya alatt úgy éreztem, összeroskadok, de tudtam, hogy nem adhatom fel. Hisz ekkor már létezett a Szövetség, aminek az eszméiért érdemes volt küzdenünk, és még mindig az. A Szövetséget hárman alapítottuk annak idején, Tara Nephryn, a lycan hercegnő, Norema Wyatt, az egyik legősibb varázslócsalád leszármazottja és én. Három boszorkány három különböző klánból, de egy cél lebegett a szemünk előtt: megkötni a békét nemzetségeink között. Tara és Norema mindenben mellettem álltak akkor is, akár csak a Halálosztók, az uralkodói testőrség katonái. Így hát ugyan még hivatalosan nem királynőként, de átvettem atyám helyét a klán élén.

Mikor már rendeződtek volna a kapcsolatok, csitultak volna az ellentétek ismét változást hozott a sors. Már mindössze alig fél év volt hátra a törvényes koronázásomig, melynek a születésem tizennyolcadik évfordulóján kellett bekövetkeznie, mikor az Újvilágból menekülve felbukkant egy távoli rokonom és a segítségemet kérte. Michael Corvin, és barátnője, a harcias Selene megölték Viktort, egy nagyhatalmú vámpírt, a legidősebbek egyikét. Ezért üldözték őket vadul, gyilkos szándékkal át akár az óceánon túlra is. Persze tettükre magyarázattal szolgáltak, és az számomra elég volt. Tulajdonképp maga Michael volt az élő magyarázat. Alexander Corvinus emberi leszármazottja, így vére lehetővé tette a másik két klán keresztezését. Félig vámpír, félig lycan, de mindkettőnél erősebb.

Mikor védelmet ígértem nekik, még nem tudtam, ki is üldözi őket valójában. Ám ez sem maradt sokáig titokban. Marcus Corvinus, klánunk legősibb tagja ébredt fel évszázados álmából és lett ugyan abban a pillanatban az ellenségem. Minden tiszteletem az ősöké, de sosem szegem meg az adott szavam, főleg nem, ha igaz ügy mellett szálltam harcba. Márpedig Michalé ilyen volt. Hamar kiderült, nem csak én tekintettem ellenségnek Marcust, ő is így viszonyult hozzám. Tudta, hogy a klánunk élén egy kiskorú Corvinus-leszármazott áll, ráadásul egy leány, aki szinte bármilyen kompromisszumra kész azért, hogy békében élhessen a három klán. Úgy gondolta, a korona jog szerint őt illeti, egy ilyen gyenge, megalkuvó rokonra pedig az égvilágon semmi szüksége, ahogy az emberekkel való megegyezésre sincs. Hisz immár ő is csak félig volt vámpír, ugyanis lycan-vér keltette életre, így ereje még hatalmasabbra nőtt. Először a vérfarkasokat győzte meg, egy befolyásos vezetőjük, Hannah Williams személyén keresztül, majd Európába érkezett, hogy véget vessen a Szövetség törekvéseinek és az életemnek.

A szorgos párkák ekkor új mintát kezdtek fonni életem szövedékébe… Ne, ne ijedj meg, nem fogom most elmesélni, miként szerettünk egymásba, hogyan változott meg a jövőről alkotott képünk és miért döntöttünk úgy, hogy egymással akarjuk megosztani az örökkévalóságig tartó életünket. A szerelemnek nem lehet az útját állni, még akkor sem, ha a döntésed miatt a legközelebbi barátaid, Szövetségeseid távolodnak el tőled, ha a terveidet egytől-egyig fel kell adnod, és csalódást kell okoznod mindazoknak, akik feltétel nélkül bíztak benned. Márpedig Marcus és én első látásra szerettünk egymásba, anélkül, hogy tudtuk volna ki is a másik valójában. Ez egy nagyon hosszú, de gyönyörű történet, én pedig már ígéretet tettem rá, hogy itt és most nem fogom végigmesélni. Talán majd egyszer máskor.

A menyegzőnkre és az azzal egybekötött koronázási szertartásra Marcus amerikai palotájában került sor január havának 5. éjjelén, gyönyörű hóesésben és csillogásban. Életem talán legszebb pillanatai voltak azok, ám sokan mégis csalódottan távoztak, és ez nekem fájt. Mégis, jól tudom, miért. Szerintük túl nagy hatalom került Marcus kezébe. Én úgy gondolom, épp elég maradt nálam, hogy ellensúlyozni tudjam a férjem döntéseit. Most a vámpírok és a lycan-ek közt perszonálunió van, Marcus a királya mindkét klánnak. A vérfarkasok népének vezetésében persze a hét család képviselőiből álló Tanácsra hagyatkozik, míg a vámpírok élén társuralkodói viszonyban állunk.

Voltak, és persze még mindig vannak lázadók, akik nem fogadják el a kialakult helyzetet. Az ő sorsuk: halál. Ez néha még számomra is nehéz, pedig a gyilkolás velem született ösztönöm. Lassan azért, hatalmas áldozatok, kegyetlen, véres ütközetek és hónapokig tartó béketárgyalások árán mégis megszilárdult az új rendszer. Ami számomra talán még ennél is fontosabb, a barátaim is újra mellém álltak, elfogadták a döntésemet, megértették a céljainkat, és belátták, hogy ezen az úton együttes erővel el tudjuk hozni a békét és a biztonságot a Szövetség világába.

Most talán minden eddiginél közelebb állunk az áhított békéhez és boldogsághoz, de a munka java még hátra van.  Már nem dúlnak ugyan háborúk  vámpírok és lycan-ek között és az emberek többsége is nyitott szemmel jár a világban, de igazán csak akkor lehetünk nyugodtak, ha fenn is tudjuk tartani ezt a törékeny, ábrándszerű állapotot, ha sikerül teljesen megszilárdítanunk a békét.

A Szövetség tagjai is mind révbe értek. Tara hosszas tévelygések után végre megtalálta helyét egy bátor és nemes szívű lycan harcos, Neth oldalán. Norema és Fea immár az ikrek, Raumo és Fanya mellett a harmadik gyermeküket, Estelt nevelik, amennyire én érzem, teljes családi harmóniában. Hatalmas megtiszteltetésként élem meg, hogy én lehetek az egyetlen fiuk keresztanyja. Jól tudom, mekkora felelősséget ró ez rám, érzem a súlyát, de bizakodva tekintek a jövőbe. És mi? Nálunk már csak egy valami hiányzik a teljességhez, de már Marcus is tudja, hogy nem sokáig. Néhány hónap múlva én is megajándékozom a férjem egy ifjú trónörökössel.

Mekare Corvinus