Daneel Caleon

Daneel vagyok, fejvadász. Daneel, a velencei Caleon-családból.

A földön térdelek, velencei villánk dolgozószobájában. A földön térdelek, farmeremet pirosra festi apám, Domenico Caleon vére. Fejét az ölemben tartom, homlokát, haját simogatom. Véréért cserébe könnycseppeket adok: szegényes ajándék, de többre pillanatnyilag nem telik. A bosszú várhat; a gyász óráit nem szabad megkurtítani.

Apám öngyilkos lett.

***

A Caleon-ház ősi, büszke, megtörhetetlen. Családfánkat a Krisztus utáni ötödik századig vezetjük vissza, az első Caleonig, akiről nevemet kaptam. Daneel Caleon a régi iratok szerint Aquileiában tűnt fel először, éppen akkor, amikor a vérengző barbár, Attila a várost ostromolta. Noha Daneel nem beszélte a helyiek nyelvét, segítségével a város majdnem kitartott. A hunok azonban győzelmet arattak, s a védők a közeli lagúnákba menekültek, ahol akkorra már kisebb-nagyobb kolóniák létesültek. Daneel hamar megismert egy helybéli lányt, akit el is vett, s két fiuk született. A gyermekek ugyanazt a szakmát tanulták, amit apjuk gyakorolt: bérgyilkosok, pénzért megvásárolható fejvadászok lettek. Azóta is minden férfi és nő, aki a Caleon-házba születik, ezt az utat választja. Más lehetősége nincs is.

Családunk másfél évezredes fennállása alatt számtalanszor került hatalmi pozícióba, része volt a Velencei Köztársaság felvirágzásában, és átélt hatalmas bukásokat is. Mégis, soha egyetlen elődöm sem vetett véget önkezével életének - egészen apámig.

Domenico hagyott búcsúlevelet. Részletesen leírta, hogyan jutott el döntéséig, melyet nem az őrület, vagy a kétségbeesés, hanem a becsület követelt ki. A Caleonok soha, egyetlen alkalommal sem szegték meg adott szavukat, inkább meghaltak, semhogy bármiféle megbízás bevégezetlenül maradjon, s a levél lényegében arról szólt, hogy apám úgy döntött, nem teljesíti feladatát. Életével megváltotta azét, akinek halálára felbérelték.

A levél mellett egy rajzot találtam, egy fiatal, gyönyörű lány portréját. A lap hátuljára valaki két szót írt: Mekare Corvinus.

***

Daneel vagyok, fejvadász. Daneel, a velencei Caleon-családból.

A repülőgép, amelyen ülök, hamarosan földet ér a párizsi Charles de Gaulle nemzetközi repülőtéren. Az ablakon keresztül bámulom a felhőket, az eget. Azon tűnődöm, előfordult-e hasonló eset házunk történelmében, megtette-e bárki azt, amit én szándékozom. Végül arra a következtetésre jutok, hogy nem. Megkerestem és meg is találtam apám utolsó célpontját, s ha minden a terveim szerint alakul, néhány óra múlva szemtől szemben állhatok vele.

Felállok, kimegyek a mosdóba. Itt senki nem lát, kicsit kinyújtóztathatom a tagjaimat. Utálom az utazást, a bezártságot, a kényelmet. Az apró helyiségben végzek néhány lazító gyakorlatot, néhányszor a fejem fölé rúgok, tenyéréllel sorozom a csap fölötti tükröt. A mozgás megnyugtat; de hamarosan visszamegyek a helyemre, hogy elmaradásom ne keltsen feltűnést.

***

Bejutni a villába - semmiség. Kicselezni az őröket - nem gond. Elkerülni a biztonsági kamerákat és mozgásérzékelőket - ha ez problémát okozna, már régen nem élnék. Hamarosan már az épület emeletén osonok, a lány szobáját keresem. Amikor elérem az ajtaját, óvatosan nyitok be...

A támadása teljesen váratlanul ér. Négyéves korom óta képeznek a leghalálosabb harci technikák elsajátítására, de amit művel, felfoghatatlan a számomra. Hihetetlenül gyors, lehetetlenül erős. Úgy tesz mozgásképtelenné, hogy a rövid csata végére még csak gyorsabban sem lélegzik.

A földön fekszem, hason, a karjaim hátracsavarva, támadóm térde a gerincemet nyomja, s egy - más körülmények között feltehetően kellemes - női hang dühösen ezt sziszegi:

- Nem tudtad, hogy kopogtatás nélkül betörni egy fiatal lány szobájába meglehetős illetlenségre vall?

***

Daneel vagyok, fejvadász. Daneel, a velencei Caleon-családból.

A lány - Mekare - szobájában ülök. Órákig beszéltem, elmeséltem mindent, amit családomról tudok, és részletezem, amit apám utolsó megbízásával kapcsolatban sikerült kiderítenem.

- Apám érted halt - mondom. - Ezért úgy döntöttem, felajánlom neked a szolgálataimat. A fenyegetés továbbra is fennáll. Valaki a halálodat akarja. Ha eléri célját, Domenico hiába halt meg.

- Meg tudom védeni magam - szól Mekare hűvösen.

- Nem kétlem - bólintok. - De azért lásd be, messzire jutottam. Ha be lettem volna drótozva, az egész házat a levegőbe röpíthettem volna, veled együtt.

- Nem vagyok veszélyben - rázza a fejét. Bosszant a magabiztossága.

- Nem látod tisztán a helyzetedet - mondom.

- Azt hiszem, ez rád fokozottan igaz - elmosolyodik, nem örömtelien, hanem végtelenül cinikusan. Most rajtam a fejrázás sora.

- Apám nevére esküdtem, hogy vigyázni fogok rád - mondom. - Ha arra kérsz, hogy szegjem meg ezt a fogadalmat, apám sorsára ítélsz, és akkor mindkettőnk halála értelmetlen volt.

Hosszú ideig hallgatunk. Mekare fel-alá sétál a szobában, dühében elvörösödik, a pír kiül feltűnően sápadt bőrére. Amikor végül rám néz, tekintete komoly... és meghökkentően mély, szinte igézően kortalan.

Beszélni kezd, lassan, vontatottan. Egyszer sem szakítom félbe. Amit állít, elmegyógyintézetbe való, mégis tökéletesen meggyőz. Amikor elhallgat, kérdéseket teszek fel. Mindre válaszol. Most én mondok valamit, alig tudom kipréselni a szavakat. Tiltakozik, háborog. Megismétlem, amit mondtam. Arról szó sem lehet, feleli. Nincs rá mód? - kérdezem, egész testem egyetlen roppant, könyörgő kérdőjel. Talán ez győzi meg.

- De van - mondja. - A Sötét Ajándék...

***

A szoba, amelybe bevezet, apró, kör alakú, átlója talán három és fél méter. A falakon háromágú, aranyozott gyertyatartók, melyekbe vékony gyertyákat állítottak. A kanócok égnek, s más fényforrás nem lévén árnyékunk sejtelmesen táncol mögöttünk, körülöttünk.

Középre állít, szemében a bosszúság keveredik a megértéssel.

- Nem tudod, mit kérsz - suttogja. - Egyszerűen meg kellene ölnöm téged.

- Mégsem teszed - felelem.

- Őrült vagy - ismétli. Válaszul felszegem az állam, kihívóan szabaddá téve nyakam bal oldalát.

Néma csend támad, melyet végül ő tör meg:

- Rendben. Készen állsz rá, hogy elfogadd a Sötét Ajándékot?

- Testem és lelkem a tiéd.

- A testedet hamarosan visszakapod. De ami a lelkedet illeti...

Nem kell folytatnia, nem kell kimondania, hogy a lelked meghal. Domenico Caleonra gondolok, az apámra, ahogyan a velencei villában rátaláltam. Lehunyom a szemem és az apámra gondolok, a becsületre, a szenvedélyre és a szenvedésre, arra, hogy csak egyetlen módon tehetem értelmessé ezt az áldozatot. Aztán hirtelen az elmémben elsöpri ezeket a képeket a vámpír-hercegnő arca, mosolya, tekintete. Felfogom egy pillanatra, mit érezhetett atyám.

Mekare megfogja a vállamat, térdre kényszerít. Meleg, húsos ajkát a nyakamnak nyomja, hegyes fogait bőrömbe mélyeszti. A harapás fáj, de rosszabbra számítottam. A vér forrón, lüktetve távozik belőlem, én pedig növekvő félelemmel, mégis egyfajta bódult boldogsággal hallgatom a vámpír szürcsölését, ahogyan véremet kortyolja. A tagjaim elerőtlenednek, de a lány erősen tart. A tudatom pislákolni kezd, mint gyertya lángja a szélben. Egyszerre érzek rettegést és gyönyört, kétséget és mély bizonyosságot. A múló másodperc belefagy az időbe. Látásom elhomályosul, hullámzik velem a szoba. Gyenge nyöszörgést hallok valahonnét, időbe telik, amíg felfogom, hogy én adom ki magamból a különös hangot. A szívem törött szárnyú madárként vergődik bordáim mögött, számban fémes-sós ízt érzek. Nem csoda, elharaptam a nyelvem...

A fájdalom egyre nagyobb, a kín már szinte elviselhetetlen, az imént érzett boldogságnak nyoma sincs. Kitartok még, de arra gondolok, ha hamarosan nem lesz vége ennek, megőrülök. Kifejezetten vágyom már a halált, beismerem a végső vereséget, alázatom hiányát. Nem vagyok erős; tévedtem.

- Állj fel, Daneel! - erős, parancsoláshoz szokott hangja meglepően gyengéd. Megpróbálok engedelmeskedni, de képtelen vagyok rá. Mégis talpra állít, bal kezével átkarolva, hogy újra le ne roskadjak. Most ő kínálja fel a nyakát, jobb keze egyik körmével hosszú vágást ejtve rajta. A sebből lustán szivárog sűrű, mélyvörös vére.

- Igyál - súgja. Belemarkol a hajamba és rányomja arcomat a sebre. Fuldoklom, vére az ajkamra csorog. Önkéntelenül nyalom le.

- Igyál, Caleon.

Szám megtelik az örök élet átkozott italával, megfesti fogaimat. Íze édeskés, de émelyítő, hányingert keltő. Öklendeznék, de nem vagyok rá képes. Nagyot nyelek, lenyelem Mekare ajándékát.

- Igyál, Daneel Caleon!

Fogaimmal beletépek a nyakába, mohón szívom a vért, mely végre patakokban ömlik a szörnyű sebből. Mikor már úgy tűnik, többé abba sem tudnám hagyni, eltol magától.

 - Elég. Most hagylak pihenni - mondja. - De szeretném, ha tudnád, értékelem, hogy ekkora áldozatot vállaltál értem.

- Az apámért - suttogom. Elmosolyodik.

- Nem hiszem, hogy kizárólag őérte tetted volna. Senki nem választ ilyen sorsot becsületből.

Erre nem tudok mit mondani. Mekare a karjaiba kap - olyan könnyedén, mintha csak egy kisfiú lennék - és miközben kivisz a szobából, a világ, melyet olyan jól ismerek, lassan alámerül elmémben, hogy átvegye helyét a jótékony sötétség...

***

Daneel vagyok, fejvadász. Daneel, a velencei Caleon-családból. Daneel, Mekare Corvinus Oltalmazója.

2009. február 05. Daneel Caleon