Az utolsó lovag

Florentina Caleon a kandalló mellett ült. A lángok fénye táncolt arcán, mely büszke, nemes vonásokat hordozott. Házikabátját fázósan húzta össze magán, pedig a tűz-árasztotta meleg körülölelte. Mégis, az asszony Domenico halála óta folyamatosan szenvedett a hidegtől, melyet nem a kinti hőmérséklet, hanem lelke jéggé dermedése okozott.

Mit tettél, Domenico?

Daneel Párizsba ment, így az asszony egyedül volt a hatalmas villában az unokával, a cselédekkel és a testőrökkel. Persze a kis Giorgio nem marad sokáig - holnap érte jön Gurian és Micola, hogy visszavigye Rómába, ahol a gyermek kiképzése folytatódni fog.

De a ma este... a ma este még az övék volt.

A nyolcéves Giorgio Caleon mellette ült, a földön, lábait maga alá húzva figyelmesen nézte a nénit. Végül, mert azt hitte, hogy Florentina megfeledkezett róla, megismételte kérdését:

- Mi történt Domenico bácsival?

Az asszony lassan elfordította a fejét.

- Ő elment - mondta. - És soha többé nem jön vissza. Megérted ezt?

A kisfiú megrázta a fejét. Szőke fürtjei vidáman röpködtek a levegőben, kihívóan dacolva a néni síron túli hangjával.

- Emlékszem rá - közölte.

- Mire emlékszel? - kérdezte Florentina néni.

Giorgio komolyan nézett, arcán egy pillanatra felvillantak annak a férfinak a vonásai, akivé válni fog.

- Nagyapa szeret téged.

A néni moccanatlanul ült a széken, felindultságát csupán az jelezte, hogy a karfát makoló ujjai elfehéredtek. A kisfiú életében először mondta, hogy nagyapa, ahelyett, hogy Domenico bácsi.

- Mesélj róla - kérte az asszony.

- Rám bízott egy titkot - mondta a kisfiú bizalmasan. - De ha nagyapa tényleg elment, akkor már nem kell magamban tartanom.

A néni most egyenesen ránézett. Fekete szembogarai hatalmasak voltak, pillantása feneketlen kút. Szóra nyitotta száját... és amikor megszólalt, hangja alig volt több, mint szellő susogása egy árnyas liget fái között:

- Milyen titok...?

Válasz helyett Giorgio kinyújtotta kezét, s valami volt a tenyerén. Florentina közelebb hajolt, hogy láthassa.

Egyetlen hajfürt volt, egy fürt Mekare Corvinus hajából.

***

A szék, a szőnyeg és a tükör emlékezik. Visszaemlékszik a férfira, aki belép a szobába. A férfi nagydarab, gondterhelt, de járása még így, halála óráján is nesztelen. Prédára leső vad oson így.

A férfi egyik kezében vékony, éles tőrt tart, másikkal néhány papírlapot gyűröget. Egy képet... és egy mindkét oldalán sűrűn teleírt levelet.

Leül a székre, mely megreccsen súlya alatt. Tűnődve ül, gondolkozik. A döntését már meghozta, most azon elmélkedik, mindent elrendezett-e maga körül. Daneelre gondol és arra, hogy ő meg fogja a helyzetet érteni. A halálával fogja rákényszeríteni az ifjút a célpont iránti hűségre és engedelmességre. Kizárólag ezzel törheti meg a kondícionálást, mely az ifjú Caleont a családja iránti lojalitásra kötelezi.

Ezt a munkát nem szabad elvégezni. Mekare Corvinus még gyermek.

Szomorúan arra gondol, hogyan hagyta magát rábeszélni a küldetés elvállalására. Megbízói a lányt démoni teremtésnek tekintették. Buzgalmukból, szenvedélyességükből csak úgy sütött a vatikáni indulat. Domenico vallásos meggyőződésére próbáltak építeni, s számításuk részlegesen be is jött. Az öreg fejvadász későn eszmélt rá a szavaik mögött megbúvó hamisságra.

Őket is csak a hatalom érdekelte, a befolyásuk kiterjesztése. Nem volt ebben az ügyben semmiféle isteni igazságszolgáltatás.

Domenico tudja, egyetlen módja van, hogy az egész családot egységben tartsa. Hatalmi harcba keveredtek, mely elpusztíthatja őket, ha kicsinyes érdekek és érzéseik mentén mérlegelnek.

A tőrt egyenesen szívébe döfi. Az éles penge átvágja a koszorúeret és a szervezetbe juttatja a rákent sűrű, erős mérget is. A férfi egyensúlyát vesztve féloldalra dől, leesik a székről, s mire a hatalmas test földet ért, Domenico Caleon már nem él.

2009.02.17. Daneel Caleon