A két fiú nesztelen léptekkel közeledett a birtok felé, kalandra vágyva, kíváncsian. A hatalmas fáktól övezett udvarra különös sötétség borult, a csillagos ég fényei sem mertek belesni a lombokon. Talán éppen ezért esett a választásuk erre a helyre.

-          Ha elkapnak minket…

-          Mi az, Estel, félsz a kísértetektől? – vigyorgott Aurius barátja aggodalmaskodó képére pillantva.

-          Nem, de Tara biztosan nem ok nélkül nem ajánlotta, hogy idejöjjünk.

-          Ő is fél a szellemektől.

-          Vicces.

-          Nyugi, atyám szerint élnünk kell az életet és a saját hibáinkból tanulni. Itt a lehetőség, nem?

-          Jó, az enyém is ezt mondja, de egyikünk sem félárva…

-          Anyáinkkal majd később foglalkozunk.

-          Jobb bocsánatot kérni, mint engedélyt?

-          Valahogy úgy. Na, gyerünk.

Aurius megindult előre és Estel, vonakodva bár, de követte barátját, elvégre hogyan nézett volna ki, hogy ő idekint remegve várja, hogy történik-e valami, ráadásul kimaradna a buliból. Na, azt aztán ugyan nem!

-          Zárva. Keressünk egy törött ablakot?

-          Engedj oda – rázta a fejét Estel, majd viszonylag gyorsan kinyitotta a bejárati ajtót egy, a zsebéből elővett tolvajkulcs segítségével.

-          Hát ezt meg hol tanultad?

-          Tudod, a Rend tagjai, mind tisztes, becsületes polgárok…

-          Képzelem. Anyád tudja?

-          Mit gondolsz, miért őket választotta? – lökte be az ajtószárnyat a fiú és körbenézett az előcsarnokban.

-          Nem ilyennek képzetem egy kísértet-kastélyt – ráncolta a homlokát Aurius.

Mindketten egy romos, pókhálós, nyirkos épületre számítottak, ezzel szemben odabent feltűnő tisztaság uralkodott. Ha nem is laktak itt, biztos, hogy karban tartották, hátha visszatérnek a lakói.

-          Mit gondolsz, Tara idejár tivornyázni? – vigyorodott el Aurius.

-          Gondolod, hogy neki külön kastély kell ehhez?

-          Hát, sosem lehet tudni – vont vállat a fiú, majd elindult a lépcső felé.

Valahol a kastélyban egy óra elütötte a tizenegyet és odakint egy farkas felvonyított. Na, jó, ez kicsit meglepte őket, de most már egyikük sem akart elmenni. Kíváncsiak voltak az épületre, rá akartak jönni, mi folyik itt, ki lakik itt, így különváltak.

Aurius elindult a földszinten, bekukkantott a könyvtárba, ahol valami feltűnőre, mondjuk egy felakasztott hullára számított, de nem volt szerencséje összeakadni eggyel. Az ebédlőbe ment, ahol az asztalon gyertyák és friss virágcsokrok álltak. Ha nem lakik itt senki, mire a díszlet? Átsétált a konyhába és a hűtőhöz lépett; nem volt éhes és nem is igazán szokta ilyesmivel csillapítani az étvágyát, noha volt már rá példa, hogy megkóstolta az emberi ételeket, hisz harmadrészt lycanként megtehette.

A jégszekrény dugig volt friss hússal, borokkal és pezsgőkkel, elvétve egy-két zöldséget is felfedezett. Kivette a fej salátát és közelebbről is szemügyre vette; beleszagolt, kicsit megnyomkodta. Friss volt. Oké, most már biztos, hogy nem lakatlan a hely, de akkor hol vannak a tulajdonosok? Elindult hát ő is felfelé a lépcsőn.

Estel már odafönt járkált és be-benyitogatott a szobákba. Mindenhol vetett ágyakat, illattalan, de szebbnél szebb virágokat látott, de a ház lakóit sehol sem találta, márpedig biztos volt benne, hogy normális esetben itt folyna az élet. Úgy tűnt azonban, nem akarták, hogy megtalálják őket, a fiút viszont hajtották az ösztönei és a kíváncsisága.

Épp megfordul volna, hogy kilépjen az ajtón a szobából, mikor a folyosón mintha megmozdult volna valami. Pislogott, de többet nem látta az árnyat. Biztos, csak képzelődött, csóválta meg a fejét, majd az ajtó felé lépett, de újabb árnyat vélt felfedezni a szeme sarkából. Visszafordult és odament, ahol a mozgást látta.

A szoba üres volt, legalábbis egy ember számára annak tűnt volna, de Estel azért sokkal több volt, mint egy ember, de igaz az is, hogy néhány esetben pedig éppen hogy kevesebb. Most viszont tudta, érezte, hogy figyelik és nincs egyedül a helyiségben. Az árny már eltűnt a falról, de mintha valami addig ott nem lévő dolog, lény telepedett volna be ide.

A túlsó falra vetülő alak túl élőnek tűnt ahhoz, hogy a fiú képes legyen egyszerűen továbblépni, így átsétált hozzá és közelebbről is szemügyre vette. Sötétbe burkolózva állt előtte és mozdulatlanul várta a fiú távozását. Estelnek feltűnt az alig emelkedő és süllyedő, de mégis észrevehetően meg-megmozduló mellkas. Neki ennyi elég is volt, hogy megállapítsa, ez az alak sem nem ember, sem nem vámpír, és igazán a lycanek közé sem sorolta volna be, bár az is igaz, hogy Tara is eltért a többi vérfarkastól. Zavarta viszont, hogy nem érezték a szagát Auriusszal és valójában még mindig nem tudta kiszimatolni. Furcsa. Úgy döntött, inkább megkeresi barátját és búcsút intenek a helynek. Hátrébb lépett és óvatosan elindult az ajtó felé. Behúzta maga után, de visszafordulva még belesett a résen és egy sárga szempárt pillantott meg az ajtó túloldalán, pár centire tőle, amint éppen rá nézett.

Hátrahőkölt és talán hanyatt is vágódik, ha Aurius meg nem ragadja a vállát.

-          Estel, ez a ház korántsem olyan lakatlan, mint hittük.

-          Veszem észre – mutatott az ajtóra, ami hirtelen kivágódott és egy, a szokott méretnél jóval nagyobb farkas vicsorgott rájuk.

-          Nem ijedek meg egy lycantől – sziszegte Aurius.

-          Egytől én se – pislogott Estel a falkára, ami a lépcső felől közeledett hozzájuk.

Morgás és vonyítás töltötte meg a kastélyt élettel, ami viszont kifejezetten nem volt ínyükre. Más választásuk nem lévén, a két fiú futásnak eredt az ellenkező irányba, a dühödt farkasok pedig utánuk. Ahogy a folyosón kanyarogtak, üldözőik száma folyamatosan nőtt, fegyvertelenül pedig esélyük sem lehetett ellenük.

Aurius megpillantott egy nyitott ajtót a folyosó végén, ahová beugrott, barátja pedig követte. A kulcs a zárban volt, így gyorsan rá is fordították, de sejtették, hogy az odaérkező, bejutni vágyó farkasokat nem tarthatta fel túl okáig, így felrohantak a csigalépcsőn és egy lámpáktól megvilágított szobába jutottak.

Az erkélyajtó nyitva állt és enyhe szellő lengette a halványsárga függönyöket. Tökéletes menekülési útvonal, de előbb még felderítik a terepet. Hófehér kanapé és fotelek, csinos asztalka, fehér márványkandalló, felette egy fehér farkas képe lógott; körbe könyvespolcok, a fehér járólapon szintén fehér szőnyeg. Egy lány szobájába jutottak.

A helyiség boltívvel átvezetett egy hálószobába és a csukott ajtó mögött pedig fürdőszoba állt. A háló szintén a fehér árnyalataiban pompázott és hatalmas baldachinos ágy állt az ablak előtt, a szoba túloldalán pipereasztalt, lányos csecsebecsékkel teli polcokat helyeztek el, középen pedig egy újabb boltív vezetett a ruhásszekrények tömegéhez.

-          Mit gondolsz, a szoba gazdája is ott van lent? – lépett be a hálószobába Aurius. Estel nem válaszolt, éppen a nappali sarkában elhelyezett növényeket figyelte, amiknek a levelei megrezdültek. Közelebb lépve elhúzta az egyik cserepet, majd hirtelen a földön találta magát.

Meglepetten pislogott a dühödt, sötétszőke lányra, aki rajta hasalt, jobb karját a fiú torkának szorította, bal kezében pedig tőr csillant, készen arra, hogy lesújtson. Aurius a zajra azonnal ott termett, de a lány megállította.

-          Ha életben akarod tudni a barátod, javaslom, ne közelíts.

-          Engedd el, nem ártott neked.

-          Betörtetek a házunkba!

-          Azt hittük, lakatlan – próbálkozott Estel, mire a lány felhúzta a szemöldökét.

-          Miből gondoltátok?

-          Nyitott kapu, gondozatlan gyep, semmi mozgás vagy fény – sorolta Aurius. A lány közben óvatosan talpra állt, de még mindig Estelre szegezte a tőrét.

-          A kapu zárva volt. Hogy jutottatok át rajta?

-          Elmira? – hallottak az ajtón túlról egy mélyen csengő női hangot.

-          Bújjatok el! – suttogta a lány és a kanapén pihenő párnák egyike alá rejtett a tőrt, épp egy pillanattal azelőtt, hogy anyja betoppant volna.

-          Beszélgettél valakivel?

-          Legfeljebb a széllel.

-          Valóban? – Hangja gúnyos és becsmérlő volt. – Két vámpír keveredett ide és úgy hisszük, itt rejtőztek el.

-          Vámpírok? A birtokon? Kétlem, de nézz körül nyugodtan. – Hirtelen, a szeme sarkából észrevett valamit; egy lánc pihent a földön, melyre egy apró, sárkány formájú medált függesztettek. Felkapta, épp mikor anyja belépett a fürdőszobába és a tenyerébe zárta; nem kellett volna. Nem sokon múlott, hogy fel nem nyögött és el nem dobta, az égető érzés ugyanis elviselhetetlen volt számára. Végül beejtette a tőr mellé.

-          Valószínűleg megszöktek, mielőtt észrevehetted volna őket – biccentett Mariah. Tekintete szinte felnyársalta a lányát, mivel úgy vélte, nemcsak hogy észre kellett volna vennie a két fiút, de végeznie is kellett volna a betolakodókkal. Nem alakult volna ilyen szerencsétlenül az este, ha azon a napon fia születik úgy, ahogy mindig is akarta. Elindult a lépcső felé, majd a tetejéről visszafordult még. – Zárd be az ablakod.

-          Rendben – biccentett a lány is, majd anyja távozása után a tenyerére nézett. Máris gyógyulófélben volt, de az égési sérülés még néhány napig piros foltot és enyhe hegesedést hagy majd maga után. Óvatosan megfogta a láncot és maga elé tartotta a medált. Vámpír, de ki lehet ő?

-          A medálom! – kapott a nyakához Estel. Már rég a kerítésen túl jártak és nevetve tartottak hazafelé.

-          Majd szerzünk neked másikat!

-          Ezt anyámtól kaptam.

-          Huh, ha Norema megtudja, hogy elhagytad…

-          Visszamegyek érte.

-          Elment az eszed?! Széttépnének!

-          De a medál…

-          Inkább az vesszen, mint az életed. Na, gyere, menjünk.

-          Jó – sóhajtott fel Estel és követte barátját. Tudta, hogy igaza van, de a medál mellett Elmira sem hagyta nyugodni. Már most eldöntötte, hogy hamarosan visszatér ide, csak győzze kivárni!