Fel-alá járkált a szobájában és azon tanakodott, mit is tegyen. Mióta találkoztak, valahogy nem tudott a valóságban maradni. Elmira, ha jól hallotta a rájuk rontó nőt. Elmira. Valahogy vágyott rá, hogy ismét lássa a félénknek cseppet sem nevezhető lányt, aki minden figyelmeztetés nélkül képes lett volna beleállítani tőrét a szívébe. Mindemellett persze, a medálját is vissza akarta kapni, ami azóta a nyakában lógott, mióta az eszét tudta, egészen mostanáig.

Gondolt rá, hogy beszámol a történtekről apjának, de Fea mit tehetett volna? Bevonul a birtokra a Halálosztók társaságában és legyilkolja a családot egy ékszerért? Nem. Ha keresztanyjának szól az esetről, Auriust is bajba sodorja, saját anyja pedig eleve esélytelenként indult ebben a versenyben. Hogy miért? Maga sem tudta igazán. Valahogy tartott a számára mindig túl összeszedett, megfontolt és illően viselkedő Noremától, aki jobban értett a fegyverekhez, mint sok férfi és olyan erők rejlettek benne, mint senki más ember fiában vagy lányában.

Mindig jó anya volt, és sosem bűntette meg igazán, de elég is volt, mikor látta az arcán a szomorúságot, a csalódottságot és egyszerűen nem bírta elviselni, hogy anyja nem elégedett vele. Aztán Auriustól megtanulta, hogy amiről nem tud, az nem fáj, így egyre kevésbé számolt be az általa „nem megfelelőnek” vélt dolgokról. Fogalma sem volt róla, hogy Noremának épp ez a hallgatás fájt a legjobban, aki a lányaitól nem számíthatott gyermeki szeretetre, így minden figyelmét fiára fordította; általában tudott is a két fiú „titkos” akcióiról, akárcsak Mekare.

Végül úgy döntött, nem számít, hogy nincs, ki tanácsot adjon neki, egyedül oldja meg a helyzetet és még az éjszaka visszatért az ismét sötétbe burkolózó birtokra. Most már nem a főbejáraton érkezett, hanem óvatosan, nesztelenül felmászott Elmira szobájához. Az erkélyajtó most is nyitva állt és odabentről lágy dallamokat sodort felé a szél, de magát a lányt nem látta sehol. Számított rá, hogy esetleg lesből támad, mint legutóbb, mikor belép a szobába, de nem így történt. A lány nem volt odabent.

Estel ettől még nem fordult meg és indult haza, hanem helyette közelebbről is szemügyre vette a bútorokat, dísztárgyakat, könyveket és meg kellett állapítania, hogy a lány kifejezetten érdekes darab. Mielőtt belelapozhatott volna a keze ügyébe akadt bőrkötéses könyvbe, ajtócsapódást hallott, majd kulcs fordult a zárban és egy pár kopogó cipő közeledett felé.

Elmira jelent meg a szobában, arca kipirult volt, tekintete dühös és kíváncsi egyszerre. Sárga ruhájának ujja elfedte a kézfejét, de kilógott alóla egy vékony fásli.

-          Rosszul tetted, hogy visszajöttél ide, vámpír. Ha a családom visszatér…

-          Addigra én már nem leszek itt – mosolyodott el Estel. – Mi történt a kezeddel?

-          Mit érdekel az téged?

-          Érdekel – vont vállat a fiú, majd közelebb lépett és megfogta a meglepetéstől mozdulatlanná vált lány csuklóját. Elmira közben magához tért és bizalmatlanul méregette őt, de hagyta, hogy megszabadítsa a kötéstől és megnézze a tenyerét. – Fáj?

-          Már nem nagyon.

-          Az ezüst kényes dolog tud lenni – simított végig a sérült felületen, majd észbe kapott és elengedte a homlokát ráncoló lány kezét. – Ostoba voltál, hogy megfogtad a medálom.

-          Ha nem tűntetem el időben, már egyikünk sem lenne az élők sorában, már amennyire egy vámpír az élők közé sorolható.

-          Nyugodtan oda sorolhatod őket. Amúgy a nevem Estel.

-          Elmira – biccentett a lány.

-          Szóval miért lennénk halottak?

-          Nem ismered a családom, ők… - Kereste a szavakat, de nem találta őket. Szerencséjére Estel bólintott; megértette nélkülük is. – Miért jöttél vissza?

-          A medálom miatt természetesen.

-          Természetesen. Bátor vagy. Elég lenne egy harapásom, hogy halálnak halálával halj.

-          Ez fordítva is igaz – mosolyodott el a fiú. Nem kötötte a lány orrárra, hogy ha időben hazajut, még a lycan-harapást is megúszhatná. Az is igaz azonban, hogy felépülése után nem tenné zsebre, amit kapna.

-          Hmm, vállalom a kockázatot. – Elmira mosolya igéző volt; szőke, göndör tincsei az arcába hullottak, rózsaszín ajkai lágyan formálták a szavakat, zöldes szemei éberen és kíváncsian lesték a fiú minden mozdulatát.

-          Hol van a családod? – kapott észbe Estel a közelről érkező vonyítás hallatán.

-          Vadásznak.  Havonta két-három alkalommal elmennek szórakozni. – Az utolsó szóra különös hangsúlyt fektetett, az arcán megvetés futott át. Hiába ellenezte azonban ezt az értelmetlen öldöklést, süket fülekre talált valahányszor fel merte emelni a hangját ez ügyben.

-          Te viszont nem vagy köztük.

-          Amint látod.

-          Miért nem?

-          Elég, ha teliholdkor gyilkolok, eszem ágában sincs máskor is ártatlanok vérét ontani.

-          Ez nagyon úgy hangzott, mintha nem szeretnéd önmagad.

-          Szívesebben lennék normális, mondjuk egyszerű ember.

-          Préda?

-          Majdnem el is felejtettem, hogy te is vadász vagy – fintorodott el a lány és undorodva nézett a fiúra.

-          Nem egészen – nyelt egyet Estel. Rosszul esett neki a lány nyársaló tekintete, valahogy hirtelen szörnyetegnek érezte magát tőle, de aztán eszébe jutott, ki is ő valójában. – Ritkán vadászom.

-          De hát vámpír vagy!

-          Csak félig.

-          Oh – pislogott Elmira. Ez a lehetőség meg sem fordult a fejében. Őszintén szólva nem is tudta, hogy ilyesmi lehetséges. – Akkor nincs szükséged vérre?

-          De, sajnos néha igen, de sokkal ritkábban és sokkal kevesebbre van szükségem, mint a többieknek. Csak egy-két havonta iszom valódi vért, de akkor is csak akkor ölök, ha muszáj.

-          Valódi vért? Miért, mit iszol, szörpöt?

-          Klónozott vért.

-          Fúj! Finom lehet…

-          Nem ajánlom senkinek sem, de el lehet tengődni rajta – vont vállat a fiú. Ekkor hallották meg a közeledő farkasokat. Vonyításuk messziről érkezett, mégis úgy érezték, kiszimatolták őket. – Szeretném visszakapni a medálom.

-          Ha visszaadom, eljössz még?

-          El.

-          Megígéred?

-          Ígérem.

-          De korábban gyere – ejtette Elmira Estel kezébe a láncot, rajta a sárkány formájú medállal, majd intett, mire a mosolygó fiú leugrott az erkélyről és eltűnt az éjszakában.