Velencei éjszakák

A város felülről úgy nézett ki, mint egy horogra akadt hal. A szárazfölddel, Mestrével mindössze egyetlen híd kötötte össze – a Ponte della Libertá -, s a kései órán ez is szinte teljesen kihalt volt, néhány busz tartott mindössze a Piazzale Romára, vagy onnan kifelé.

Velence aludt. A kiövéredett hold ezüstös ruhába öltöztette a keskeny tornyokat, a csipkés homlokzatokat, az égbe nyúló, karcsú épületeket. Az Adria vize csillogott, sápadt nemesfém-ragyogást vert az évezredes kőfalak oldalára.

Velence aludt, de nyugtalanul, éberen. Velence rémálmot álmodott, mint minden éjjel.

Nemrég esett az eső, s most, éjféltájt erőteljes film noir hangulat uralkodott a sikátorokban. A kései óra és a borzalmas idő megtette hatását: Velence utcái elnéptelenedtek, az egész városban alig néhányan voltak a szabad ég alatt, ezek is többségében a rendre vigyázó carabinierik közül kerültek ki. Aki tehette, hazament, vagy legalábbis egy üres kapualjba húzódott; utóbbiak néma rettegéssel kémlelve környezetüket. Velencének nem volt túl jó híre, s éjszakai életét különös gyilkosságok keserítették meg.

A férfi határozott léptekkel, büszke, egyenes tartással vágott át a téren. A sötétben csupán a sziluettje látszott – magas, erőteljes alak -, s jobb kezében hanyagul tartott valamilyen csomagot, mely egy focilabda alakját viselte. A sötétben is kivehető volt a kiváló szabású öltöny, s a cipő sem lehetett olcsó darab, kopogott is rendesen a Santa Maria della Salute udvarának kövén. Az óriási templom fölétornyosult, mintha csak hívatlanságát próbálta volna tudatosítani benne. A férfira azonban nem hatott a monumentális építmény jelenléte; sem áhítatot, sem indulatot nem érzett. Szenvtelen arccal érkezett meg a templom egyik oldalába épített vasajtóhoz, s a kopogtatóval erőteljesen dörömbölt rajta.

Nem szeretek dicsekedni, de büszke vagyok rá, hogy nem vett észre, pedig csak néhány méterrel álltam mögötte. Fejét szinte provokatív módon félrebillentette, tenyérnyi területet tárva fel sápadt, meztelen nyakából. Sóvárogva néztem, szívni akartam belőle.

A vasajtó kitárult, s én kissé hátrébb húzódtam a homályba, hogy a bent álló valamiképpen észre ne vehessen. Amikor viszont a férfi belépett az ajtón, utána suhantam. Hanyagul az ajtónyitó felé vetett zakóját már én kaptam el, s én csuktam be mögötte a súlyos kaput. Nem érzékelte a veszélyt, csomagját gondtalanul lóbálva ment végig a kis, csupasz folyosón. A szürke falak, az alacsony boltív és a sötétség körülölelték robusztus alakját. A járat enyhén lejtett, s én sejtettem, hogy valamiféle pincébe, vagy akár kazamatába vezet. Világosságot mindössze egyetlen fáklya nyújtott, mely félúton, a folyosó közepe felé égett. A mennyezeten keskeny szellőzőrács, semmiképpen sem akkora, hogy akár egy kisgyermek átférhetne rajta...

Leeresztettem a kapuőr holttestét a földre. Nem sokan tudnak úgy nyakat törni, hogy ne hallatszódjék a roppanás, én már szinte ösztönös mozdulattal végzem el ezt a műveletet. Persze halottból nem szívunk vért, így ez óriási pazarlás, talán elég lett volna elkábítanom... de itt most többről volt szó, mint egy kis meleg vacsoráról.

A férfi a mintegy harminc méter hosszú folyosó végéhez érkezett, ahol az utat egy súlyos, vörös függöny zárta le. Félrehajtotta és belépett mögé. Én is közelebb osontam, és belestem a fal és a függöny széle között kínálkozó résen.

Hatalmas, hosszú terem tárult elém. Közepét óriási, kör alakú faasztal foglalta el, melyet férfiak és nők ültek körbe. Elegánsak voltak, állófogadáshoz öltözöttek. Huszan lehettek. A teremben rajtuk és az asztalon kívül egy kivetítő kapott helyet, valamint egy bárpult, mely mögött nem állt senki, és egy nagy hűtőszekrény a pult túlsó végénél.

A férfi az asztalra dobta a kezében tartott csomagot, s az egyenesen középre gurult. Amikor megállapodott, felszisszentem. Egy emberi koponya volt. Az arc eltorzult a kíntól, s a sápadt fényben is jól láttam a hosszú szemfogakat.

A fickó levágta egy vámpír fejét...

De hát sejtettem, hogy valami ilyesmiről lesz szó. Régóta nyomozok már azok után, akik apámat, Domenico Caleont rávették, hogy vállalja el a vámpír hercegnő levadászásának feladatát; ölje meg Mekare Corvinust. A dolog azonban nem egészen az elképzelések szerint alakult, s én most azért voltam itt, hogy tisztázzam, mi történt valójában - miért lett öngyilkos az apám.

- Isten hozott köztünk, Peter atya! - állt fel ekkor egy idős férfi. - Kiálltad a próbát, bekerültél a belső körbe. Mostantól a Helsing-társaság tagja vagy.

Magamban felnevettem. Egy vámpírvadász szekta! A Vatikán ezúttal túl messzire ment.

Már éppen azon voltam, hogy visszahúzódom, amikor meghallottam a férfi hangját... a férfiét, akit idáig követtem.

- Hoztam még egyet.

Mi...?

- Gyere be, éjszaka gyermeke!

A lábaim ismeretlen erőnek engedelmeskedve vittek előre. Akaratom ellenére nekimentem a függönynek. A karnis leszakadt, a vörös posztó a nyakamba hullott. Gyöngyözően kacagott odabent egy fiatal nő. Megjegyeztem a hangját.

A férfi letépte rólam a függönyt. Bal kezében hosszú karót tartott.

- Csak a tradíció végett - magyarázta gúnyosan, miközben a szemembe nézett. Tekintete fogva tartott, fekete szembogara egyre csak tágult előttem, míg már úgy nem éreztem, mint aki szabadesésben zuhan egy olajjal teli medencébe. Mit medencébe! Tóba, tengerbe, óceánba! A férfi halkan suttogni kezdett, s miközben elmém utolsó szikrája is kihunyt, különleges képességem utolsó erejével kiterjesztettem tudatomat, keresve az egyetlen embert, aki ebben a helyzetben segíteni tud.

***

Vanessa, segíts!

Képek.

A Santa Maria della Salute...

A vaskapu...

A hold, amelyből már alig egy pici hiányzik ahhoz, hogy teljes pompájában ragyogjon...

A levágott fej és a vigyorgó férfi, aki a zsákmányt elejtette...

És végül a mindent betöltő, hatalmas szembogár, az őrjítő feketeség.

***

- Soha, mondom: soha nem ugrottam egy vámpírért olyan gyorsan, mint most - mondta Tara Nephryn - Mi ütött beléd? Ha megtaláljuk, magam fogom megenni.

- Csak a szád jár, mint mindig - torkollta le Norema Wyatt, de a hangjában nem volt igazi neheztelés.

- Nem hagynátok abba, legalább egy kicsit? - kérdezte Mekare Corvinus, aki eddig karjait maga előtt összefonva, némán állt a kupola tetején. - Különben is, ki találta ki, hogy ezen az idétlen háztetőn találkozzunk? Stratégiai szempontból teljesen haszontalan.

- Ez nem háztető - mondta egy hang a háta mögött. - Ez a Szent Márk katedrális teteje... már amennyiben mond ez neked valamit.

- Gyorsan öld meg, addig kifújom az orromat - szólt Tara.

A negyedik nő előrelépett a homályból. Zöld ruhát viselt, barna haja kibontva, zuhatagként omlott a vállára. Jobb kezének ujjai között karneváli maszkot görgetett. Világos bőre szinte ragyogott, földöntúli szépségét kihangsúlyozta macskaszerű mozgása.

- Vanessa Caleon - nézett rá Norema és biccentett. A nő viszonozta a gesztust.

- Tizenheten vannak - mondta. - Elkapták Daneelt, és mint mondtam, fogalmam sincs, ez hogyan történhetett. Még él. Érzem a jelenlétét. De nem tud kommunikálni velem. Valami baj van vele. Hihetetlen kínokat áll ki. Segítenetek kell.

- Ezért vagyunk itt. - Tara elfintorodott, ahogyan meghallotta a saját szájából előbukó közhely életlenségét. Gyorsan javított hát: - A Danse Macabre éjszakája van; bizony, a halál táncát fogjuk ropni ma este.

- Haláltánc, de nem a miénk - tette hozzá Mekare.

Norema felhúzta szemöldökét és széttárt karokkal kérdezte:

- Akkor? Mire várunk még?

***

Tizenhat. Már csak tizenhatan vannak - gondolta Mekare, miközben lassan a földre engedte a karjaiban vergődő testet és kihúzta belőle tőrét. Áldozata, kigyúrt kopasz biztonsági ember még rángatózott, de ezek a motorikus reflexek utolsó megnyilvánulásai voltak. A vámpír hercegnő koncentrált, megtisztította elméjét a Daneel iránti aggódástól. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy az Oltalmazónak komolyabb baja eshet, ugyanakkor meglepődött azon, amit tapasztalt.

Az egész helyet elképesztő erejű mágikus aura védte. Mekare ugyan pontosan tudta, merre találhatja Daneelt, azt azonban nem látta, milyen körülmények között van. Ismeretlen erő állt ellen a bűbájnak, amivel ezt megtudhatta volna.

Felnézett a Santa Maria della Salute komor épületére. Tara éppen ekkor rúgott be egy színes ólomüveg-ablakot. Villanás látszott, amit Norema pisztolyának torkolattüze okozott. A hangos dörrenés után, mely egy pillanattal később jutott el Mekare füléig, apró fémtárgy hullott a földre: Norema fegyverének rosszul rögzített hangtompítója. Aztán artikulálatlan üvöltéssel kizuhant a meglőtt férfi az ablakon és éppen a vámpír elé esett. Mekare gondolkodás nélkül a tarkójába vágta a dobótőrt.

Tizenöt, és a meglepetés erejének lőttek.

A vasajtó felé indult, ahol nem is olyan régen Daneel Caleon leselkedett. Jobb kezével aprót intett, mintha csak üdvözölne valakit. A következő pillanatban a súlyos vasajtó sikoltva szakadt ki keretéből, és felismerhetetlenné görbülve, csörömpölve hullott le valahol a lány háta mögött.

Mekare Corvinus megérkezett.

***

A templom emeleti részén Tara és Norema újabb őrökbe botlott. Tara hosszú karmaival harcolt, élvezettel vágva meg ellenfelét újra és újra. Norema egyszerűen lelőtt mindenkit, aki az útjába került. Kutattak az emeleten Daneel után, de a fogolynak sehol nem volt nyoma.

Mekare végigsietett a folyosón. A karnist, melyet Daneel lerántott, még nem tették vissza, s most a vörös függönnyel körbetekerve a falnak támasztották. Mekare elgondolkozva nézte, majd tőrét alkarjához szorítva belépett a terembe.

Vanessa a téren állt, a templom előtt. Látszólag mozdulatlanul meredt az épületre, valójában azonban nagyon erősen koncentrált.

Daneel, hol vagy?

Tudta ugyan, hogy Mekare pontosan érzi testvére jelenlétét, ám ő kommunikálni is képes lett volna vele, ha a férfi is koncentrál rá. A bérgyilkosnő pontosan ebben reménykedett.

Daneel, hol vagy?

A válasz egyetlen érzés volt, mely görcsbe rántotta a nő agyát: mindent elsöprő fájdalom. És Vanessának - bár nagy igyekezetében, hogy testvérét megtalálja, észre sem vette -, sugárban eredt el az orra vére.

Az emeleten tombolt a harc, lévén, hogy a két jóbarátnak a Helsing-társaság titkos hálókörletét sikerült megtalálnia. Norema türelme fogyott el előbb, s miután egy új támadó kirúgta a kezéből pisztolyát, hatalmas lángtengert zúdított kezei közül a meglepett alakra. Eközben egy idős, rekedtes hang szólt Tarához, halkan, mégis határozottan, parancsolón:

- Térdelj le és verd a fejed a földhöz, míg csak meg nem halsz!

Az utasítás annyira meglepte a lycan-t, hogy egy pillanatig bénultan állt.

- He? - kérdezte szinte tanácstalanul, aztán a férfire vetette magát, s az öreg nagyon hamar elkezdett sikoltozni.

***

A vámpírok hercegnője belépett a terembe és megtorpant.

Mindössze egyetlen ember állt odabent, a faasztal másik odalán. Varázshasználó, gondolta Mekare. Férfi volt, lehetett vagy százéves, hófehér haja a derekáig ért, mégis éles, metsző tekintettel nézett a vámpírra, s a nő megérezte ellenfelében az övéhez hasonló, mindent elsöprő erőt, akaratot és elszántságot.

- Isten hozott, éjszaka gyermeke - mondta a férfi.

...

Peter atya támadása váratlanul és készületlenül érte Vanessát, aki a földre zuhant a támadó első ütéseinek súlya alatt. A férfi máris rajta volt, térdével szegezte a lány nyakát a földhöz, s fogást keresett a fején, hogy szemeit kivájja.

- Azt hiszed, nem tudom, hogy te is közéjük tartozol? - sziszegte közben. - Ha akarom, ugatni fogsz, mint egy kutya, miközben a csizmám szárát nyaldosod. A rabszolgámmá tehetnélek.

Fent az emeleten Tara kibámult az ablakon.

- Azt hiszem, Vanessa bajban van - jegyezte meg.

- Akkor eredj - szólt vissza Norema, akit éppen az utolsó még élő szerzetes szorongatott. Tara bólintott, s néhány másodperccel később már a lent küzdők mellett volt. Karmaival végigszántott a férfi hátán és beletépett a derekába, ahogy lerántotta őt a fejvadászlányról.

- Állj - csattant fel a férfi elképesztő önuralomról téve tanúbizonyságot, miközben hátáról cafatokban lógott a ruha és a bőr. Tara megrázta a fejét.

- Lenyűgöző mentális erőd van - mondta. - És nem is értem, miért nincs hatással rám. De nincs.

Támadott, és Peter atyának arra sem maradt ideje, hogy kifújja magából a levegőt, amikor a két könyörtelen erejű kéz a nyakára kulcsolódott.

***

Mekare harcolt. Érezte a másik akaratának szinte felfoghatatlan erejét, mellyel arra próbálta kényszeríteni, hogy tőrét maga ellen fordítsa. Percekig álltak szótlanul, egymással szemben, farkasszemet nézve. Végül a lány csak ennyit mondott:

- Vesztettél.

Jobb kezét előrelendítette, tőrét az öregember nyakába vágta. S miközben a Helsing-társaság vezetője összerogyott, Mekare már a környezetét fürkészte. Azt tudta, hol van Daneel Caleon. De hol lehet a rejtekajtó?

***

Egy kis szobában találtak rá. Ekkor már mindannyian együtt voltak, s a vámpírvadászok sorra ki voltak terítve a nagy teremben - már akiből maradt annyi, amennyit ki lehetett teríteni.

A szoba négyszer négy méteres lehetett, egyik végében álltak ők, a másikban egy villamosszékhez hasonlító ülőalkalmatossághoz láncolták Daneelt. A földön mindenfelé apró, fehér, hosszúkás csontdarabkák hevertek. A kis csapat és Daneel között egy nő állt, kezében rövid kard remegett.

- Tedd le a fegyvert - mondta Mekare, miközben még mindig azon tűnődött, mi lehet a fehérség a földön. Iszonyodva értette meg.

Fogak!

Daneel most az arcához emelte a kezét. Hatalmas harapófogót tartott benne. Kinyitotta száját, s a szemük láttára tépte ki egyik metszőfogát, miközben szívet tépő, elkínzott hangot hallatott.

Még szinte be sem csukta a száját, amikor a fog újra kinőtt, amit pedig kitépett, a földön landolt, társai tetején.

Mekare előrelépett és szó nélkül kinyújtotta a kezét a nő felé, aki kettejük között állt. A nő szemlesütve, markolatával előre nyújtotta át a kardot, miközben már egész testében remegett.

Daneel most egyenesen ránézett, de úgy tűnt, nem ismeri meg. Ismét az arcához emelte a fogót.

- Ki kell szednem az összeset és akkor nem leszek többé vámpír - motyogta. - Ez a parancs.

Mekare gyengéden vette ki kezéből a fogót.

- Erre semmi szükség - suttogta. A férfi homlokára tette a tenyerét, megsimogatta haját és gyengéden csak ennyit tett hozzá: - Ébredj, Oltalmazóm.

***

Ketten voltak a kis szobában. Daneel és a lány, aki azelőtt őt őrizte. A férfi bőre jéghideg volt: nem csoda, iszonyatosan ki volt már éhezve. Társai odakint vártak, s bár Norema felvetette, hogy még a rendőrség kiérkezése előtt kereket kéne oldani, abban mindnyájan egyetértettek, hogy ennyi kárpótlás jár Daneelnek.

A férfi áldozata fölé hajolt, átkarolta a remegő testet. A lány könyörögni kezdett.

- Emlékszem a hangodra - mondta a férfi. Magához szorította a nőt, fejét a nyakára hajtotta és beleharapott. A csodálatos íz és a parfüm illata megrészegítette, és miközben szívta a vért a gyönyörű nyakból, visszaemlékezett a lány gyöngyöző kacajára, melyet foglyul ejtésekor hallatott. Erre emlékezett, miközben szívta a lány vérét, és hangtalanul, boldogtalanul nevetni kezdett.

2009. március 19. Daneel Caleon