A tibeti kaland

Azokban a hetekben a Halálosztókat egyetlen dolog foglalkoztatta: Daneel Caleon, a rejtélyes idegen felbukkanása, akit a hercegnő Oltalmazónak nevezett. A férfiról úgy hírlett, veszélyes gyilkos, Avraam viszont azt állította, közönséges csaló. Avraam amúgy is nehezen emésztette meg, hogy Mekare megismerkedésük napján halhatatlant csinált az elviselhetetlen fiatalemberből, s azóta folyamatosan kereste az alkalmat, hogy leleplezze őt valamiképpen. Csaló.

A rendkívüli tanácskozás - melyet Norema Wyatt jelentett be - kapóra jött neki, s most, ahogyan a többi meghívottal a nagy tanácsteremben ücsörgött, úgy vélte, elérkezett az idő.

- Hölgyek, Avraam, köszönöm, hogy pontosak voltatok - állt fel Mekare Corvinus a hatalmas kör alakú faasztal mellől, melynél helyet foglaltak. A Halálosztó elnézte a lány pompás alakját, s a vállára omló fekete hajfürtöket. „Tökéletes, mint mindig” - gondolta szemügyre véve az egyszerű, de rafinált szabású fekete selyeminget, melyet a lány hanyagul tűrt az ugyancsak fekete nadrágba.

Tara bólintott, Norema dobolni kezdett az ujjaival az asztal lapján. A hercegnő folytatta:

- Bizonyára tudjátok, hogy szeretett varázslónkat, Felegárt fogságba ejtették.

Avraam előrehajolt.

- Nekem ez új. Hol történt és ki tette?

- Tibetben, egy szerzetes. Migzang rinpócse - felelte Mekare.

Néhány másodpercnyi döbbent csend után egyszerre robbant ki belőlük a nevetés. Még Avraam is elmosolyodott. Tara karmait mélyesztette a fába és a fejét rázva vihogott.

- Ez ő - mondta Norema. - Szavamra mondom, csodálkoztam volna, ha nem keveredik bajba. De mit keresett Tibetben?

- A megvilágosodást - húzta el a száját a lycan-lány.

- Akár így is felfoghatjuk - bólintott Mekare. - Én küldtem őt oda egy tekercsért, amely egy ősi varázslat leírását tartalmazza.

- És hogyhogy nem tudott Felegár megbirkózni a feladattal? - kérdezte Tara.

- Tárgyalni ment - válaszolta a hercegnő. - De nem fogadták tárt karokkal. Most egy cellában van.

- Ha jól értem, ki kell szabadítanunk... - kezdte Norema, de Avraam közbevágott.

- Én megyek. Daneel pedig velem jön.

- Azt hittem, ki nem állhatjátok egymást - szólt Tara. Mekare kíváncsian nézte a Halálosztót.

- Jól meggondoltad? - kérdezte. A férfi állta a tekintetét. - Nos, rendben. Az elsődleges feladat természetesen Felegár kiszabadítása. Meg kell mondjam azonban... - és itt jelentőségteljesen Avraam szemébe nézett - nagyon, nagyon sok jó pontot fog szerezni nálam az, aki a tekercset az asztalomra helyezi.

***

Amikor Avraam tájékoztatta a feladatról, Daneel figyelmesen végighallgatta, majd visszatért a szobájába, hogy összeszedje a felszerelését. Amire ezen felül szükség van, azt majd a helyszínen beszerzik - most a késlekedés megengedhetetlen luxus, mely Felegárra nézve végzetes lehet.

Miután Mekare elbúcsúzott tőlük, útra keltek a vámpír hercegnő kétüléses Mirage vadászrepülőjével, melyet Avraam könnyedén vezetett.

- Te csak nézd a felhőket - tanácsolta Daneelnek. A fiatal vérszívó a fejét rázta és egy valószínűtlenül vastag kötetet lobogtatott meg idősebb társa orra előtt.

- Ezt fogom tanulmányozni - mondta.

- Könyvmoly - szűrte a szót a fogai között a Halálosztó és többet nem foglalkozott az üggyel. Biztosan megint valami őrült fantasy, terjedelméből ítélve minimum a Gyűrűk Urát és a Narnia Krónikáit szerkesztették egybe, ám az sem kizárt, hogy még Harry Potter is belefért.

Daneel felcsapta a könyv fedelét, s miközben a repülő emelkedett, olvasni kezdett.

„Tanuljunk együtt tibetiül. Az első szótól az anyanyelvi szintig.”

***

Másztak. Távolról szemlélve két kis pont csupán az irdatlan sziklafalon. Persze az éjszaka megnehezítette volna az esetleges szemlélődők dolgát. Daneel volt feljebb, óvatosan araszolt előre, miközben rögzítgette a karabinereket és átfűzte rajtuk az erős kötelet. Araszoltak... mégis gyorsabban haladtak, mint a legügyesebb hegymászók valaha is. A meredek fal tetejéig órákba telt feljutni. Onnan, ahol most tartottak, jól látszott a kiugró szirt, amit el kell érniük. Daneel úgy ítélte, hogy bőven napkelte előtt feljutnak.

Pontosabban... hogy ő feljut.

Elérkezett az idő.

- Miért álltál meg? - érdeklődött Avraam a kötelet fogva, lábával támasztva meg magát egy kiugró sziklán.

- Szerelmes vagy Mekarébe - mondta Daneel és ereszkedni kezdett.

- Tessék? - kérdezte a Halálosztó meglepetten. Válaszul Daneel - gondolatai erejével - masszív kőkocka képét vetítette Avraam elméjébe.

- Erről meg honnan tudsz? - nyögte ki a férfi. Addigra a fiatalabb leért hozzá, s miután megkapaszkodott, bal talpát puhán, szinte féltő gonddal Avraam mellkasára helyezte.

- Mit... - ennyit tudott mondani a Halálosztó, mielőtt Daneel lerúgta őt a kötélről.

- Buffy, mi?! - üvöltött utána. - Van Helsing? Nosferatu?

A zuhanó Avraamot elnyelte a sötétség, de Daneel folytatta.

- Kértelek, hogy add meg a Velencében élő vámpírok elérhetőségét. Erre tudod kihez kapcsoltak, amikor hívtam a tőled kapott számot? Lugosi Béla unokájához! És az e-mail cím?! Eddie Murphyé! Kaptam tőle egy dedikált pólót és két mozijegyet a Vámpír Brooklynban díszelőadására! Hallod, te barom?!

Nagyot sóhajtott. Avraam biztosan alaposan össze fogja törni magát. Megérdemli.

Visszafordult, hogy tovább másszon. Avraam ott ücsörgött fölötte néhány méterrel egy kiszögellésen, baljával a kötelet fogta, jobbjában kést tartott.

- Fea...? - reménykedett Daneel.

- Kihez beszéltél az előbb? - érdeklődött a Halálosztó. - De várj csak... lenne egy fontosabb kérdésem. Lelöktél a mélybe. Te nem tudod, hogy mi lebegni is képesek vagyunk?

- Hogyan? - kérdezte Daneel.

- Lehetetlen, hogy Mekare nem említette - mondta Avraam a fejét csóválva, majd hozzátette: - Tizenöt másodperced van, hogy megtanulj repülni.

Daneel felnézett, száját csak érdes hördülés hagyta el, miközben társa a kötelet nyiszálta. Hirtelen eszébe villant, mit mondott neki Mekare, mielőtt útnak indultak.

- Vigyázz magadra, hű Oltalmazóm. Ha majd visszajössz, megtanítalak repülni.

Daneel Avraamra nézett.

- Azt hittem, csak tréfál!

Az idősebb vámpír részvéttel nézte.

- Nagyot fogsz esni - mondta.

- Ne má...

A kötél pattant egyet, olyan hangot hallatva, mintha puskát sütöttek volna el. Daneel zuhanni kezdett. Avraam követte.

- Nem bonyolult - harsogta túl a szelet és társa üvöltését. - Csak próbálj ellazulni. A lebegéshez emelkedett lelkiállapot kell. Szinte transzcendentális élmény.

Daneel torkaszakadtából kiabált segítségért. A föld gyorsan közeledett.

- Menni fog - bíztatta Avraam, de már nem volt biztos benne, hogy jó ötlet hagyni lezuhanni Daneelt. Még ő sem tudta, túlélhet-e a vámpír ekkora zuhanást. Mi lesz, ha széthasad az éles sziklákon?

Mintha csak félelmére játszana rá, az Oltalmazó - ismét telepatikus úton - egy dühöngő Mekare Corvinus képét sugározta Avraamnak. Mi az ott a hercegnő kezében? Egy tőr... igen-igen éles, hosszú heggyel...

Káromkodva kapta el Daneelt alig néhány száz méterrel a talaj felett, majd emelkedni kezdett vele. Daneel arra gondolt, hogy talán Lois és Clark élhettek át hasonlót, de ezt már nem merte hangosan kimondani, mert tudta, hogy akkor Avraam - következmények ide vagy oda - azonnal ledobná.

Hamar felértek a szirt tetejére.

- Miért nem csináltuk ezt már hamarabb? - kérdezte Daneel dühösen.

- Nem akartam használni az erőmet. Tudod, vannak, akik megérzik az ilyesmit. De most, hála neked, lehet hogy oda a diszkréció. Amit most tettem, olyan, mintha jelzőrakétát lőttem volna az égbe.

- Ha tudom, hogy ilyen egyszerűen is fel lehet jutni, már hamarabb lerúgtalak volna - mondta Daneel és elsüvített Avraam mellett, mielőtt az nekironthatott volna. A Halálosztó követte.

- Azt hiszem, mégis megölöm. Mekare meg fogja érteni - morogta.

A Hold és a csillagok sejtelmes fényében lassan kirajzolódott előttük a kolostor monumentális tömbje. A súlyos, kétszárnyú vaskapu zárva volt, a falak magasak, de Daneel már tudta, mi a teendő. Engedelmesen megállt a fal tövében, és várta, hogy Avraam átröpítse fölötte. Közben olyan élénk pimaszsággal nézte társát, amitől annak megint kedve lett volna itt és most végezni vele. Ehelyett azonban felkapta és átlibbent vele a fal fölött.

A belső udvarról többfelé is kisebb-nagyobb épületeket láttak. Daneel az egyik legdíszesebbre mutatott.

- Ott lesz Felegár.

- Miből gondolod?

- Látod az oldalán azt a sok groteszk szobrot? Az a démonfal. Arra való, hogy távol tartsa a gonosz szellemeket. Vagy... éppenséggel... hogy bezárja őket oda.

- Tehát azt mondod, az lesz a börtön?

- Egészen biztos.

- Megpróbálhatjuk - sóhajtott Avraam, azon tűnődve, hogy tényleg kicsúszott-e a kezéből az irányítás. De hát egyáltalán... mit keresek én Tibetben?

Daneel eközben már el is tűnt az épület belsejében. Avraam követte. Dohos, sötét folyosón haladtak egyre előre. Hirtelen megütötte a fülüket a hang, ahogyan kövek csúsznak el egymáson, aztán vaksötét lett a járatban.

- Ez meg mi? - kérdezte Avraam.

- Ajtók.

- Vagyis...?

- Fogságban vagyunk.

Daneel mégis érzett enyhe légmozgást, ami arra utalt, hogy szellőzőrendszer működik a járatban. Feltehetően nem mesterséges. Meg is találta a kis lyukakat, amelyeken keresztül friss levegő áradt be - az természetesen nem volt kizárt, hogy egy helytelen lépést követően ugyanezekből a nyílásokból nem fognak mérgezett hegyű dárdák kicsapódni.

Fontosabb volt azonban, hogy a légmozgással emberi hangok is eljutottak hozzá.

- Ez a Lótusz Testvériség! - kiáltott fel örömmel.

- Tessék? - kérdezte Avraam a sötétben.

- Várj, lennie kell itt valahol egy rejtekajtónak...

Ezek voltak Daneel utolsó szavai, aztán csend lett. Nagy csend.

- Daneel? - mondta Avraam. - Daneel! Daneel Caleon!

Végigtapogatta a szűk folyosót, és hamar rájött, hogy egyedül van. Megtalálta a lyukakat, s fülét rájuk tapasztva hallgatózott. Meg is hallotta a vámpír hangját.

- Tathé haiijuna mathé.

A felelet ugyanilyen érthetetlen volt, de a hangsúlyából úgy sütött a tisztelet, hogy Avraam szinte látta a Daneel előtt földig hajló szerzeteseket.

Most megint a vámpír beszélt, lassan, de teljesen folyékonyan kenve a tibetit. Néha megállt, nyilvánvalóan a szavakat kereste. A hangja erős volt, parancsoló.

Ez lenne az a Daneel, aki én ismerek? - tűnődött a Halálosztó és most először gondolt arra, hogy talán tévedett az Oltalmazó képességeivel kapcsolatban. Hiszen innen is kijutott, míg ő nem leli azt az átkozott kijáratot. És honnan tud tibetiül?

Daneel hangját most közvetlenül a füle mellett hallotta. A férfi az egyik lyukon keresztül beszélt hozzá.

- Nézd, az a kis járat, amelyben vagy, valójában egy rafinált felvonó, ami hamarosan Felegár cellájába ereszkedik. Ott egy darabig együtt lesztek. Ha a lift elindul lefelé, az őrök már nem hallanak téged. Ez azt jelenti, hogy... lássuk csak... tizenöt másodperced van, hogy megtanulj tibetiül és kidumáld innen magad.

Avraam arcán érzelmek sokasága futott át, annyi, mint még soha. Szerencséjére senki nem látta.

- Hogyan csináltad? Mit mondtál nekik?

- Csak az igazat - hallatszott Daneel hangja, miközben a felvonó elindult lefelé. - Azt, hogy a Szárnyas Oroszlán újra repül.

***

Tudta, hogy Avraam most egy darabig nem okoz gondot. A szerzeteseknek meghagyta, hogy engedjék szabadon őt is, Felegárt is, ahogy lemegy a Nap. Ő viszont ezt már nem kívánta megvárni.

A szirt tetején állt, várta a napfelkeltét. Barna haja lobogott az erős szélben, fekete palástja a levegőben úszott.

Az égre nézett, a csillagokra gondolt és saját apjára, arra a sorsra, amit önként vállalt azért, hogy szolgálhassa Mekarét mindazzal, amije van.

A fejvadász és bérgyilkos hálózattal, melyet a Caleon-ház fogott össze, és amelyben a chicagoi maffiától a japán jakuzáig szinte mindenki benne volt.

Azzal a kivételes intelligenciával, amit soha senki nem nézett volna ki belőle.

Harci tudásával, melyet hároméves kora óta az emberek világának legjobb fegyvermesterei és harcművészei oltottak belé.

Stratégiai érzékével, taktikai elemzőkészségével és különleges diplomáciai képességével, amelyekkel szinte minden problémára megtalálta a legoptimálisabb megoldást.

Leakasztotta a nyakából a medált, melyet a hercegnőtől kapott, a feje fölé emelte és egyetlen mozdulattal elroppantotta a foglalatban őrzött üvegcsét. Permetként hullott vissza rá Mekare Corvinus drága vére.

A Nap felkelt, egy pillanatra elvakította a sötétséghez szokott vámpírt. Aztán Daneel Caleon széttárta a karját és lenézett. Csak most jött rá, hogy a lábai elváltak a talajtól, s valójában már percek óta lebeg. Gyönyörű arcát fürdette a fény, s ha most Mekare itt lett volna, megesküdött volna rá, hogy a fiatalkori Domenicot látja.

A fiatalember tovább emelkedett.

Ideje hazatérnem, gondolta.

***

Avraam határozott léptekkel vágott át a termen, Felegár alig tudta követni.

Hogy merte? Hogyan merészelte...?

Mekare háttal állt, s asztala fölé hajolva tanulmányozott valamit, amikor Avraam mögé ért.

- Úrnőm, valamiről tudnod kell...

Mekare megfordult és közelebb lépett Avraamhoz. Jobb kezét kinyújtotta, s tenyerével végigsimította a vámpír arcát.

- Most az egyszer - ez egyszer - lehetőséged nyílt megtanulni, mit jelent veszíteni. Tedd méltósággal, drága Avraamom... és ne szalaszd el az alkalmat.

Avraam elnézett Mekare válla felett.

- Az átkozott kurafi - mondta, de a hangjában már nem volt harag, inkább csak őszinte elismerés.

Az asztalon, Mekare Corvinus mögött egy rojtos, megsárgult pergamentekercs feküdt - rajta pecsét, s a pecsétben a Caleonok ezerötszáz éve használt címere.

Egy ugráshoz, vagy repüléshez készülődő gyönyörű, fenséges szárnyas oroszlán.

2009.06.27. Daneel Caleon