- Szóval beléptek az ajtón, elindultok a lépcső felé, aztán mindenki a megbeszélt helyére röppen, rendben?
- Én még hivatalosan nem tudok repülni…
- Jaj, nem úgy értettem! Akkor háromra. Csapó egy és… három!
A három alak belépett a kitárt ajtón; a szobában sötétség honolt és csupán a vakító hótakaróról visszaverődő telő hold fénye vonta lágy derengésbe a bejárat környékét. A szellő meglebbentett egy közeli asztalterítőt, majd inkább az érkezők gyorsaságának köszönhetően libbentek a vékonyabb anyagok, amint elhaladtak a bútorok mellett, miután becsukták maguk mögött a súlyos ajtót.
Halk, alig észrevehető zaj csapta meg a fülüket, mire azon nyomban szétszéledtek. Az egyik alak eltűnt egy beugróban, a másik elrugaszkodott a földről és a plafonhoz simult, a harmadik pedig…
- A fene! – csúszott ki a számon, ahogy orra buktam a szőnyegben. – Ezt lehetne még egyszer? – kérdeztem aggódva, miközben a földön ülve harapdáltam a számat.
- Én mondtam, hogy rossz helyen van az a szőnyeg – kuncogott Tara a hátam mögött.
- Jól vagy? – nézett felém aggódva Tim.
- Persze… azt hiszem.
- Akkor vegyük újra a zajtól. Álljatok fel lányok, remek. Akkor… Csapó kettő! Egy, két és három!
A halk neszre a három meglepett alak szétszéledt; az egyik egy beugróban lelt menedékre, ahol beleolvadt a sötétségbe, a másik bevetette magát egy nehéz, sötétkék függöny mögé, a harmadik pedig elrugaszkodva a földtől, félúton megrekedt a padló és a plafon között…
- Azt hiszem, nem húztam elég erősen… sajnálom – nyöszörgött Mere. – Ez fáj.
- Mondtam én, hogy a repüléssel gondjaink lehetnek – integettem barátnőmnek, aki arra várt, hogy végre kiszabadítsák a kötelei fogságából, ugyanis a technika megtréfálta. – Milyen odafönt?
- Pont olyan, mint odalent. Sötét.