Ahogy a lány haladt előre, a falra erősített, megbűvölt fáklyák folyamatosan lobbantak fel, fényárba borítva titkosnak szánt útját. Arcán árnyalatnyi nemtetszés suhant át, aztán inkább a falakat és a bútorokat vette szemügyre. A berendezés alapvetően ízléses volt, de a falak díszítése szinte már giccsbe hajlott.
Végre elérkezett a csigalépcső aljához, aztán felszaladt a lépcsőn, balra fordult és a suttogásnál is halkabban elmormolt varázsigének köszönhetően kitárult előtte az ajtó. Fejcsóválva a baldachinos ágyhoz lépett, párszor elsuttogta az alvó lány nevét és megsimította az arcát, mire az lassan ébredezni kezdett, majd úgy pattant ki az ágyból, mint akit rugók lőttek ki.
- Jaj, ne haragudj! Meg akartalak viccelni, de úgy látszik elaludtam. Máris negyed tizenkettő? Te jó ég, el fogunk késni! Egy pillanat és kész vagyok, ne menj sehová! – ezzel eltűnt a fürdőszobába. Nem elhanyagolható idő múlva végre indulásra készen jött vissza.
- Akkor induljunk – hallatszott barátnője hangja és már ment is kinyitni a kétszárnyú erkélyajtót.
A kissé még mindig álmatag lány először kérdőn nézett rá, majd megindult, kilépett ő is az erkélyre és barátnőjébe kapaszkodott, aki nem moccant.
- Mi van?
- Nem sikerült felcsatolnom a hevederem – nevette el magát Mere.
- Na tessék… miféle vámpír vagy te?
- Ilyen földhözragadt-fajta.
- Veszem észre – fakadt ki belőlem is a nevetés.