A földön fekvő fiú meglepetten pislogott a dühödt, sötétszőke lányra, aki rajta hasalt, jobb karját a torkának nyomta, bal kezét pedig ökölbe szorította készen arra, hogy lesújtson. Aurius a zajra lustán megfordult és kérdőn nézett a lányra.
- Nem hagytál el valamit?
- Nem. Mit?
- Jaj, a késed! – hallatszott a háttérből az egyik kellékes hangja, mire a lány felpattant és ment is az eszközért.
- Nem esett nehezére itt hagyni téged – vigyorodott el Aurius, majd Estel lesajnáló arcát látva el is nevette magát.