|
Fakuló fényképek
Daneel 2009.11.29. 20:20
Fakuló fényképek
A lány az utcát rótta: hálásan az esőért, mert elmosta könnyeit, hálásan a tömegért, ami magába rejtette, s megóvta a kíváncsi tekintetek elől.
A város, ez a bolond világ, melynek szívéből sötét tőrmarkolatként meredt ki az Eiffel-torony, jelenlétéről sem vett tudomást, nemhogy fájdalmáról. Megfelelt neki így. Semmi nem esett volna most rosszabbul, mint egy suta közhely, ha mégoly szerető szívvel mondják ki, akkor is.
Szinte minden épület emlékeket idézett. Vadászatokét, önfeledt fogócskát és elkeseredett élet-halál harcot, hűséget és árulást. Könnyű, táncos lépteket a csúszós tetőkön, rácsodálkozást a hajnalra, mely a legtöbb vérszívót visszavonulásra kényszerítette, de őt nem bántotta. Hosszú beszélgetéseket, s a meghökkentően heves vitát, melyet egy Kierkegaardról elejtett félmondat váltott ki.
Mindennek - vége. Emlékei lassan fakuló fényképek lesznek egy mind ritkábban forgatott albumban.
Képtelen volt felfogni. Küzdött ellene, tagadta véglegességét.
Megállt, kiterjesztette tudatát; először a Párizsban élő vámpírokat kereste. Érezte őket, valamennyit, mint pislákoló csillagokat, melyeknek fényét erejük határozza meg. Erősebben koncentrált, kontinenseket és óceánokat pásztázott végig egy szemvillanás alatt. Eredménytelenül.
Kirakat előtt állt. Odabent széles mosolyú, kifogástalanul öltözött eladók tüsténkedtek dúsgazdag vásárlóik körül, fény és csillogás töltötte be a legelhagyatottabb sarkot is. Selyemingek simították finoman egymást, hosszú nadrágok várták, hogy valaki felpróbálja őket. Keskeny derékra szabták őket, de hosszú szárral, hogy végük lezseren hulljon a cipőre - légyen az lapos-, avagy magas sarkú.
A kirakatból ázott, szomorú lány nézett vissza rá. Soha, senkinek nem engedte volna meg, hogy így lássa, de tudta, most nincsen a közelében ragadozó. Nore pedig, legjobb tudomása szerint nem volt a városban. Nem mintha az ő jelenlétét különösebben nehezére esett volna megéreznie...
Ki kellett mondania, mert nem hitte el. Alig egy órával azelőtt tört rá a különös érzés, a veszteség és fájdalom elviselhetetlen esszenciája, amihez hasonlót talán csak a szülei elvesztésekor tapasztalt. Ki kellett mondania.
- Daneel halott!
24 órával korábban
Daneel először érezte úgy, hogy alábecsülték az erejét. Mere megmondta, hogy még nem elég erős ehhez a feladathoz, de ezt nem volt hajlandó elfogadni. Elvégre számtalanszor bizonyított már, és különben is! Vajon a Caleon-neveltetés nem a harcról szól? Nem a győzelemről és a végzetről - minden egyes pillanatban?
Végül mégis útnak indult. Senki nem tarthatta vissza. Ő volt az Oltalmazó, és most olyan fenyegetéssel kellett Úrnőjének szembenéznie, amit nem nézhetett tétlenül. Megelőző csapást tervezett, példát akart statuálni a lány ellenségein.
A látszat ellenére nem vette félvállról a dolgot. Távol állt tőle, hogy hősies legyen, alattomos és hatékony elképzeléssel készült a közelgő merényletre. Egyszerű és tiszta munka, ezt akarta. Semmi több.
Párizsból nem is vitt fegyvereket magával. Majd New York-ban beszerzi, amire szüksége lehet. Tőrök, mérgek, lőfegyverek; olyan holmik, amiket végszükség esetén kívánt bevetni. Jobban szerette természetfeletti vámpírképességeit és fejvadász-képzettségét vegyíteni. A legtöbb áldozata úgy veszett oda, hogy még csak meg sem ismerhette gyilkosa arcát. A felszerelésre azonban szükség volt, Daneelnek nem voltak illúziói afelől, hogy ezúttal minden előnyre szüksége lesz, amit össze tud magának szedni, mielőtt a harcra sor kerül.
A repülőn pihent. Lazán hátradöntötte ülését, szószátyár utastársát fáradt mozdulattal és unott grimasszal hallgattatta el. Tudta, az idős nő nem fog rá emlékezni - ehhez elég volt némi smink, jellegtelen frizura és egy kis borosta. Úgy tapasztalta, hogy a borosta hasznos - mintha az emberek kevésbé néznék meg az arcszőrzettel rendelkezőt, míg a borotvált állat és ajkakat lopva bár, de szívesebben mustrálgatják.
Nem vett ki szállodai szobát. Igazi villámlátogatás, gondolta, mialatt egyre magasabbra emelkedtek. A gép business-osztályán halvány fény derengett. Előtte, kicsivel arrébb csinos, fiatal nő rúzsozta az ajkát, közben úgy tartva a tükröt, hogy őt is szemmel tarthassa. A tekintetük összevillant. Aztán a nő összecsukta apró szépítkezőkészletét és figyelmét az ölében heverő laptop felé fordította.
Daneel jól mulatott ezen, de azért felmérte magának az utast, nem jelent-e valamilyen fenyegetést? Mindig így tett, ha valaki szokatlan figyelmet tanúsított irányába, s mert arcának szépsége, fellépésének hatásossága feltűnő jelenséggé tette, szinte állandóan résen kellett lennie.
A közel nyolcórás út végén a Kennedyn szálltak le. Daneel azonnal bevetette magát a város forgatagába és megvásárolt magának mindent, amire szüksége volt. Eközben sajnálattal használta el a Mekarétól kapott üvegcsét. Az Úrnő drága vére megvédte őt a Nap sugaraitól, és emlékeztette rá, mit kell tennie, hogy ebből a vérből biztosan ne kelljen még többnek folynia. Természetesen nem fegyverboltokat látogatott, még az ötlet is nevetséges lett volna a számára. Sokkal kézenfekvőbb lehetőségek álltak a rendelkezésére.
Daneel, apjának, Domenico Caleonnak halála után Családjának feje lett, és így elnyerhetett még egy rangot: a Szárnyas Oroszlán Szövetségének vezetőjévé vált. Ez a szervezet számos ország alvilágának hálózatait tömörítette, mégsem bűnszervezet formáját öltve, épp ellenkezőleg. Domenico keltette életre, s törekvése mindenkor a hatalmak féken tartása volt.
Daneel kapcsolata idős, ősz hajú férfi volt. Magas, nem különösebben erőteljes, hatvan körüli férfi, elegáns, fekete szmokingban, kezében jókora Samsonite-bőrönd. Kecsesen és gyorsan mozgott, kiejtésén a vámpír felismerte az olasz ősök hagyatékát.
- Toscana? - kérdezte barátságosan. A másik meglepetten nézett rá.
- Felkészítettek rá, hogy igen alapos, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire.
Több szót nem váltottak. A Brooklyn-híd alatt, egy düledező viskóban átvizsgálták a táska tartalmát. Daneel időnként elismerően felmordult, és elvett egy-egy fegyvert. Amikor végzett, biccentett az öreg felé és távozott.
Sötétedés előtt nem akart támadni, így nagyjából kilenc órája maradt, hogy felmérje a terepet. Áldozata kizárólag ezen a napon tartózkodott New York-ban, és nem véletlenül érkezett. Daneel hívta ide.
Idehívta, hogy megölje; a másik pedig elfogadta a kihívást. De esze ágában sem volt tisztességes eszközökkel küzdeni.
Beesteledett, s ahogyan a szörnyű erő megjelent a városban, Daneel azonnal megérezte jelenlétét. Lehetetlen volt nem tudomást venni a jelenlétéről: mintha maga a Nap bukkant volna fel rég halott, kihűlt bolygók között.
Megértette, mire gondolt Mere, amikor óvni próbálta ettől a kísérlettől.
Éjjel találkoztak. Eleinte minden Daneel tervei szerint haladt. Ellenfele besétált a csapdába, annak ellenére, hogy észlelnie kellett az ő jelenlétét. Daneel emberei készen álltak, míg ő - a gesztus értelmetlenségének bizonyosságával - elrejtőzött egy épület árkádos oszlopcsarnokában.
A préda megérkezett.
Egyetlen perccel később a levegő megtelt lőporfüsttel és halálsikolyokkal. Az idegen sem volt egyedül, vámpírhordák élén jött, akik azonnal végeztek szinte mindenkivel, az egész kis sereggel, akiket Daneel képes volt összetoborozni. Az Oltalmazó jóformán semmit sem tudott tenni, s az erőviszonyok máris az ellenkező irányba billentették a mérleg nyelvét.
- Gyere elő! Csak mi ketten! - harsogta ellenfele, parancsszavára követői visszahúzódtak, majd teljesen eltűntek szem elől. - Soha többé nem lesz még egy ilyen esélyed!
Ez igaz, gondolta Daneel.
Kilépett az árnyékból, lőfegyvereit a földre dobta. Hosszú, vékony pengéjű kardot húzott elő, melyet három darabból szerelt össze alig egy órával azelőtt. Szó nélkül rontott arra a másikra, arra a rettenetes erejű vámpírra.
Az el sem mozdult. Kinyújtotta kezét, s a fegyvert csupasz tenyerével kapta el. Nyomban kettétörte.
De legalább vérzik.
Fegyverétől megszabadítva Daneel szinte örömmel vetette magát ellenfelére. Első rúgásai célt értek ugyan, de mintha sziklatömböt támadott volna. Fokozta a tempót, minden erejét beleadta a szélvészgyors mozdulatokba. Egy csavargó tévedt arra, aki a holttestek láttán egyre bizonytalanabbá vált. Látta ugyan a küzdőket, de csak mint homályos, elmosódott foltot. Amikor később kivallatták, nem is tett róluk említést - nem beszélt soha életében.
Daneel egyetlen ütést kapott, a mellkasára, de ettől az egytől húsz métert repült hátra és még így is egy magas, lepusztult gyárépület tűzfala állította meg. Teste alatt a vörös téglák megrepedtek, ő pedig érezte, ahogyan csontjai pozdorjává törnek a becsapódás hihetetlen erejétől.
Aztán az idegen, az ősvámpír megjelent a látómezejében és megszűnt számára a világ.
A jelen
Két nap telt el Mere sétája óta. Most is esik az eső, szürkévé mossa a város pazar fényeit. Köd terjeng, fojtogatóan sűrű, ennélfogva kellemetlenül nyirkos is. A lány már nem kutat Daneel után, túl fájdalmas a kudarc, elfogyott a remény.
Párizsi kastélya sötéten áll. Helyes. Most nem vágyik a fényre. Biccent a kapuban álló őröknek, átvág a hatalmas kerten, közben szórakozottan rugdos egy kavicsot, ami kitartóan visszagurul elé. A hatalmas előcsarnokba érve, maga sem érti, miféle megérzést követve a könyvtárba indul. Az épület szinte teljesen üres, a Halálosztók a kertben vannak, némelyikük küldetésben jár. Senki nem háborgatja, mialatt a központi olvasóterembe ér.
Az ajtó résnyire nyitva. Különös gondatlanság, büntetés jár érte. Mere hangulata amúgy sem jár tetőfokán, jaj a hanyagnak, ha most elé kerül.
Benyit, orrát megcsapja az ódon könyvek kellemes illata. Lágy fény önti el a nagy helyiséget, bevilágítja a falak mentén sorakozó kötetek tízezreit. És a törmelékkupacot is, ami szinte közvetlenül a lábai előtt hever.
A vázám, gondolja Mekare elborzadva. Ennek a műkincsnek az értékét számokban szinte ki sem lehet fejezni. És most itt hever, darabokban.
Könyvek a földön, némelyik ötszáz éves.
Betörtek ide? Lehetetlen...
Megáll, logikusan gondolkozva méri fel a helyzetet. Rekonstruálja az eseményeket.
A behatoló benyit, talán pont úgy, ahogyan ő. Azonnal balra mozdul, hogy elkerülje az érzékelőt, ami a világítást bekapcsolja. Eközben felrúgja a vázát. Ettől elveszíti az egyensúlyát, megpróbál egy polcba kapaszkodni. Lesodorja a könyveket. Néhány méterrel arrébb beveri a fejét egy gyertyatartóba, a színarany alkalmatosságon friss vércseppek száradnak. Tovább halad, megbotlik egy szőnyeg rojtos végében, alaposan felgyűri azt. Tizenhetedik századi perzsa, gondolja Mere, miközben úrrá lesz rajta az izgatottság. Egyetlen embert ismer, aki képes halálát lelni egy egyszerű könyvtárban.
A nyomokat követi, végül már mosolyogva mérlegeli a pusztítást. A Corvinák biztonságban vannak, a többi most nem számít. Már érzi, már tudja, mire számíthat.
Befordul két polcsor közé. Daneel ott áll előtte, megtépázva, de épen.
- Nem tudtam megállítani - mondja és lehajtja a fejét. - De ha idejön, újra megküzdök vele.
Mere mintha nem is hallaná.
- Hát élsz? - kérdezi halkan, hitetlenkedve, mint aki fél, hogy csak álmodik, s hamarosan felébred. Ez sem jellemző rá, a vámpírok hercegnőjére. Soha ennyire még nem adta ki az érzéseit; talán csak Domenico jelenlétében mutatta meg önmaga sebezhetőségét. Megint egy Caleonnak kell így látnia?!
- Marcus Corvinus nem akármilyen erejű vámpír. Legyőzött... és elengedett. Mint aki esélyt ad a revansra.
- Lehet, hogy valóban ez a szándék vezette, hűséges Oltalmazóm. De ha idejön, személyesen fogok megküzdeni vele.
- El akartam rejtőzni. Nem akarok a terhedre lenni - motyogja Daneel és kerüli a lány tekintetét. Nem tudja leplezni szégyenét. Mere a kezét nyújtja.
- Ugyan - mondja. - Ez a vereség semmit nem jelent. Marcus egyszerűen csak... túl erős.
Daneel hálásan néz rá, és elfogadja a segítséget. Együtt hagyják el a könyvtárat, hogy részletesen megbeszéljék, mi történt, és Daneel végre kipihenhesse magát. Mere szomorúsága vigasztalással telik meg...
és hamarosan még az eső is eláll.
Bepillantás a jövőbe
Mekare végül találkozott Marcussal. Összecsaptak, de küzdelmük nem várt eredményt hozott: a vámpírkirály feleségül vette őt.
És Daneel?
Eltartott egy ideig, amíg beforrtak a lelkén ejtett sebek. Mert hiába testének csodálatosan gyors regenerálódása, a szív sérüléseit még vámpír-léte sem tudta könnyedén orvosolni.
Daneel Caleon, 2009. november 26.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
