Egyedül

Az éj leple sötétebb a szokottnál; nem világlik az éjszakai nap, nem adja áldását a titkokra. Elbújik rejtekébe, magára hagyva mindent s mindenkit. Mintha csak összeesküvés lenne: a csillagok sem mutatják magukat. Kopár az éj, magányos, ki most az utcákat rója. Hideg van, s a párok, akik még ezen a baljós éjszakán is kimerészkedtek, vacogva bújnak össze.

Keserű pillantásom elértik; honnan is sejthetnék, hogy nem boldogságukat sajnálom tőlük, inkább életüket féltem, forró vérüket. A Vadászok Éjszakáján nincs biztonságban senki.

Már látni vélem a rejtélyes alakokat a távoli ég peremén, hallom áldozataik elfojtott sikolyát, amint megízlelik életnedvüket, ezzel csillapítva szomjukat. A távoli neszek – ha egyáltalán voltak – a pillanat töredéke alatt halnak el, s a csönd súlyosan telepedik rám. Tudom, nem vagyok egyedül.

Hátrapillantok oda, ahol a szerelmesek az előbb még féltőn és fázón ölelték egymást, de már csak egy szál vérvörös rózsa emlékeztet rájuk. Odalépek, felveszem. Az illata bódító, szépsége magával ragad.

Alig hallható sóhaj hallik mögülem, s akaratlanul is összerezzenek. Nem számítanak az évek, még meg tud lepni egy váratlan nesz, egy kiszámíthatatlan érintés. A mozdulat egy csepp vérembe kerül: a virág tüskéje felsérti kezem. Mielőtt megmozdulhatnék, fekete árny suhan el mellettem és megáll előttem.

Hófehér bőre izzik a sötétben, szürke szemét alig látom. Jéghideg kéz érinti a csuklóm, hogy csókot leheljen a sebre és megízlelje. Annyi év után még mindig megborzongom. Az erő, ami az éjszaka legveszélyesebb ragadozóiból árad leküzdhetetlen. Elég volna egy pillantás, s engedném, hogy életemet oltsa – ám sosem venné el.

Csókot lehel kézfejemre, elmosolyodik. Enyhe szél lebbenti meg hosszú fekete haját és elragadja mellőlem. Hívja az éjszaka, az emberek vérének lüktetése, leküzdhetetlen ösztöne. Szépsége elég, hogy prédájának figyelmét felkeltse és gyanúját altassa, ereje pedig a kábulatából ébredezőt is megfékezi. A rózsára nézek, mely lehullt a földre. Szemem előtt feldereng a szőke hajzuhatag, a kipirult arcbőr, a barna szemek és a fiatal lányt ölelő férfi. Ha ez a virág mesélni tudna, elmondana egy történetet szerelemről, boldogságról, félelemről és halálról. Ha ez a virág mesélni tudna, szólna átkomról, melyet jobban szomjaz s óv szívem, mint bármely vámpír az éltető vért.

Elindulok. Utam haza vezet, otthonomba, hol ezúttal nem vár senki, csupán a rideg falak. Másnap már más lesz: a kastély ismét megtelik vidámsággal és melegséggel; visszatérnek a társak és a barátok.

A szobám ajtaja résnyire nyitva és halovány fénysugár szűrődik ki rajta. Az ágy melletti asztalon egy csonkig égett gyertya világítja meg a bútorokat, sejtelmes derengésbe burkolva azokat. A bordó takaró felett elsiklik a tekintetem, mégis visszanézek. Közelebb lépek. Rajta vörös rózsa hever, tüskéinek csupán helye látszik.

Ajkam mosolyra húzódik és tudom, hogy nem vagyok egyedül.

Norema