Ez lenne a jövő?

 Cuiliel és Sidhril hangos kacagások közepette fogócskáztak a hatalmas házban, míg Fea az ajtófélfának dőlve figyelte őket. Ha már itt voltak, miért ne érezhetnék jól magukat? Azzal együtt is, hogy alig egy órája érkeztek, sikerült felszabadulniuk annyira, hogy ne zavartassák magukat egy teljesen ismeretlen házban, egy ritkán látott férfi előtt. Úgy tűnt, hatott rájuk, amit Alina mondott nekik. Nem hiába, egy anya csak igen kivételes esetben nem ért szót saját gyermekeivel.

A csengőszóra riadtan kapta fel a fejét. A nagy kavarodásban el is felejtette, hogy nem szívesen látott vendége érkezik. Aggódva nézett a két kislány után, majd remélve, hogy hallgatnak is rá, utánuk szaladt és próbálva nem megijeszteni őket, megállította a játékot.

-          Lányok, most játszunk egy kicsit olyat, hogy csöndben maradtok, rendben?

-          De miért? – nézett a férfira hatalmas szemekkel Cuiliel.

-          Mert olyan valaki jött ide, akinek nem szabadna tudnia, hogy itt vagytok. Rendben?

-          Igen – érkezett kórusban a válasz, mire a kicsik szó nélkül berohantak a szobába és bebújtak az ágy alá.

Hiába tűnt szófogadónak a testvérpár, Fea aggodalma nőttön nőtt. Ki kellett nyitnia az ajtót, ha nem akarta, hogy rájuk törjék, márpedig az komoly következményeket vont volna maga után. Felegyenesedett és nyugalmat erőltetve magára, kinyitotta az ajtót, még mielőtt az alak másodjára is csöngethetett volna.

-          Elnézést, de a lakás túlsó végében voltam.

-          Semmi gond – hallotta meg a csilingelő hangot a férfi mögül, mire meglepetten pislogni kezdett.

Norema végre meg is mutatta magát és jókedvűen mosolygott Feára. Már rég nem járt erre, de azért nem gondolta volna, hogy ilyen döbbenten fogadja majd.

-          Bemehetnénk?

-          Persze – ocsúdott fel a férfi. – Elnézést, csak… nem számítottam rád.

-          Talán már előre be kell jelentenem, ha hazatérek?

-          Azt nem. Megjegyzem, tehetnéd sűrűbben is.

-          Minek, ha te sem vagy soha itthon?

Halk, de erőteljes köhögés szakította félbe őket. A lakásban tartózkodó harmadik személy úgy döntött, inkább elejét veszi a veszekedésnek és így talán a fejét is megóvhatja. Ismerte annyira Noremát, hogy tudja, mennyire hirtelen haragú, ráadásul eszköze és hatalma is volt hozzá. Talán ereje csorbult valamit az évek során, de mindenképpen elhanyagolhatóan.

-          Megkezdhetnénk az ellenőrzést? – kérdezte reménykedve a férfi. – Minél előbb végzek, annál előbb magukra hagyom önöket.

-          Csak tessék – biccentett Fea, majd követte a férfit, Norema pedig őket.

Bár a nő maga is utálta ezt a procedúrát, tudta, hogy szükséges, ráadásul ki mutasson példát, ha nem épp ők? Benois-nak csupán annyi a dolga, hogy minden egyes szobában szétnéz, lejegyzi, hogy van-e nyoma a lakásban még valakinek, és ha igen, kinek. Más esetben persze műszerekkel végeznék a keresést, de a férfi Norema javaslata ellenére sem akarta magával hozni a játékszereit, mondván, nincs rájuk szükség. A nő most jött rá, milyen szerencsések is.

Megpillantott egy fél pár gyermekcipőt a hálószoba közelében és sietve odalépett, majd zsebre tette. Vajon mit kereshet itt gyerekcipő? Amint Benois elhagyja a lakást, Feának szegezi a kérdést. Majdnem lebuktak, ráadásul fogalma sem volt, miért rejtegetnek egy lányt.

-          Úgy tűnik, minden rendben.

-          Biztos benne? – mosolygott magabiztosan Norema.

-          Tökéletesen. Elnézést a kellemetlenségekért, de megfelelő időközönként szükséges az átvizsgálás.

-          Ez csak természetes.

Ahogy az ajtó bezáródott a férfi mögött, Fea megérezte a nő feszültségét és elébe sietett a bajnak.

-          Nore, nem tudom, mit találtál, de megmagyarázom.

-          Jó, kezdd ezzel – nyomta a kezébe a cipőt. – Hol az a gyerek? És mit keres egyáltalán itt?

-          Két gyerek és muszáj volt.

-          Legalább a lázadókhoz tartoznak?

-          Mondhatni.

-          Szentséges ég, Fea! Tudod te mi történt volna, ha Benois találja meg ezt vagy akár őket? Arról nem is beszélve, hogy ezzel nekünk is ártasz!

-          Csitulj, drágám. Az ikrek vannak itt.

-          A kicsik?! És Estel? És a lány? Hol vannak? Hogy vannak?

-          Már nincsenek itt, de jól vannak.

Norema ahelyett, hogy Fea ködös válaszait várta volna, inkább berohant a hálószobába a lányok keresésére. Elég volt a nevükön szólítania őket, a két kislány azonnal kibújt az ágy alól és a nagyanyjuk nyakába vetették magukat. A férfi a nagy nevetgélésre és örömködésre lépett be a szobába.

-          Nekem nem örültek ennyire.

-          Te Halálosztó voltál és az is maradsz, hiába nem szolgálsz már Mere alatt. A gyerekek megérzik ezt.

-          Hm. Akárhogy is, most itt maradnak egy darabig.

-          Hova ment a fiunk?

-          Nem árulta el, nehogy kiszedjék belőlünk.

Norema fájdalmas arccal bólintott. Tudta, hogy Estel helyesen cselekedett, mikor nem árult el semmit sem az apjának, hisz ezzel talán valamennyiük életét mentette meg. Mégis, azt akarta, hogy a fia ott legyen vele és hogy lássa, tényleg jól van. Magához akarta ölelni. Talán már évek is teltek el azóta, mikor utoljára a karjaiban tarthatta őt.

-          Minden rendben lesz velük – bíztatta Fea.

-          Tudom. A lányoknak majd én szerzek holmikat, te csak ügyelj rá, hogy senki se lássa meg őket. Ráérek később is magyarázkodni.

-          És ha szólnál Merének?

-          Mit tudna tenni ilyen távolságból? Egyébként is az én városom Forchalad. Arról nem is beszélve, hogy van épp elég gondja neki is.

Az ikrek útközben visszatértek a fogócskához és magukra hagyták a gondterhelt felnőtteket.

Fea leült az ágyra párja mellé és összekulcsolta kezeiket. Hófehér bőre elütött a nő természetes emberszínétől és a hőmérséklete is jóval az övé alatt járt, mégsem jelentett gondot számukra az együttélés. Évszázadok óta összetartoztak, ahogy nem egy vegyes család tagjai. Éppen úgy, ahogy Estel és Alina is. Nem hiába volt a két kislány is olyan sápadtan gyönyörű, noha az ő vérükben már csak harmadrészt voltak megtalálhatók a vámpírgének. Akkor miért kellett rejtegetniük őket? Mert az ember mit sem változott az évszázadok alatt. Hiába a jólét és a béke, belül a régiek maradtak.

Noremán kívül minden ember halandó volt. Sikerült az átlagéletkort száz éves kor fölé tornászni, de a vámpírok örök élete mindig is féltékenységet szült. Szépségük és erejük szintén. Időközben ráadásul nem egy képessé vált a napfény elviselésére, ami tovább szította az elégedetlenkedést. Hiába óvták olyan félve a vámpírok a békét és vigyáztak az emberekre, nem mindenki becsülte őket. Éppen ezért népesség-kontrollt kellett életbe léptetni, amit bár Norema szíve szerint ellenzett, mégis engedélyezett. A vámpírok száma szigorúan az emberek népességének egyharmada alatt kellett, hogy maradjon. Ezt drasztikus módon oldották meg. Vámpír nők általában hosszú életük során csupán egyszer képesek szülni, így tőlük nem vették el gyermeküket, viszont férfiak esetében az első gyermek után terhesség-megszakításhoz folyamodtak. A félvéreket születésükkor nyilvántartásba veszik és életük végéig kitüntetett figyelmet kapnak.

-          Elmegyek vásárolni – állt fel Norema az ágyról. – Addig vigyázol rájuk?

-          Persze.

-          Hova készültél volna?

-          Nem számít. Már biztos találtak mást a feladatra.

-          Rendben.

Sosem firtatta Fea dolgait, már az első közös ötven évükben rájött, hogy hagynia kell, hogy a maga útját járja. Ez így volt a mai napig ellenkező esetben is. Ezért lehettek még mindig együtt. Mert ismerték és elfogadták a másikat.

Sarkon fordult és elhagyta a lakást. Kilépve sikolyt hallott, majd világosság vakította el.

¤¤¤

Estel felriadt álmából és szaporán kapkodta a levegőt. Mi volt ez? Mit látott? Egyszerű – és borzalmas – álom volt csupán, vagy azon ritka jóserejű álmok közé tartozott, amiktől annyira viszolygott?

A riasztó fényesség az ablakon besütő, szokatlanul ragyogó telihold fénye volt, a sikoly pedig bizonyára Aurius vacsorájától származott.

Lerántotta magáról a takarót és kifordult az ágy szélére. Nem volt szokása az éjszaka közepén aludni, ám az elmúlt napokban egyáltalán nem sikerült pihennie. Megdörzsölte a halántékát és az álmában látottakon kezdett merengeni.

Ha látomás volt, akkor a nagyon távoli jövőről szólt. Ezesetben viszont nagyon rosszul áll majd a szénájuk. Ő maga bujkálni fog, Tara halott lesz és a vámpírok és emberek közti béke még álságosabb lesz, mint a jelenkorban. Ráadásul a megmaradt Szövetségeseket is szétválasztotta valami. Viszont… az a két kislány… az övéi lennének? És az anyjuk… Alina? Vajon ki lehet ő? Ha ez figyelmeztetés a jövőre nézve, mindent elkövet, hogy megakadályozza. Csakhogy arra is gondosan ügyelni fog, hogy Alinával találkozzon. Hamarosan visszatér Franciaországba, hogy elrendezze zűrös magánéletét és hogy segítsen anyjának. Lezárja Elmirával közösnek mondott életét végre és még a remény is megcsillant egy valóban boldog életre.

De mi lesz a többiekkel? Népességkontroll?! Fizikai képtelenség! A vámpírok harapás útján is szaporodhatnak – ez így nevetséges. És Tara? Hogy halhatott meg? Hol lehettek a többiek a halálakor? Mekare és Norema meggyógyíthatták volna, ha ott vannak. És miért kell neki bujkálnia? Mit követett el? Mióta hagyná az anyja, hogy száműzött legyen?

Baljós árnyak gyülekeztek a lelkében és gyógyírt kellett találjon rá. Hazamegy. El kell mondania anyjának, mit látott, hátha ő tudja, mit is jelent pontosan. Megvárja, míg Aurius végez a lánnyal, aztán… Nem. Nem szól most neki. A végén még meggyőzi, maradjon, márpedig mennie kell. Tudta, érezte.

Sietve felöltözött, megmosta az arcát, majd csomagolni kezdett. Vonattal megy – legalább lesz ideje gondolkozni. Pirkadatkor indul. Auriusnak pedig hagy egy üzenetet. Így lesz a legjobb. Legalábbis nagyon remélte.