Kivégzés. Köpenye rejtekéből szörnyülködve figyelte a lycanek nyilvános kivégzését, amit ugyanúgy nem helyeselt, mint Norema, bár anyjával ellentétben ő hallgatott a véleményéről.
Norema amint értesült a mészárlásról, rohant Mekaréhez, hogy meggyőzze, a középkori fenyítések már nem megfelelőek a huszonegyedik század modern vámpírjainak, lycaneinek és embereinek. Csakhogy ott volt Marcus is, aki közölte vele, ne üsse bele az orrát abba, ami nem rá tartozik. Norema sosem szeppent meg különösebben még az effajta szavaktól sem, így most is csupán a királyné felé fordult. Ő viszont szemlátomást a férje pártját fogta. Mit tehetett volna mást így, minthogy hazatér? Rosszallása jeléül elzárkózott a megtorláshoz kapcsolódó mindennemű dologtól és nem ment el az eseményre se. És aztán?! Nélküle ugyanúgy kivégezték a puccsot kísérlők vezetőit, a többit pedig ezüstkorbáccsal jutalmazták.
Valóban úgy tűnt, a régi kor igyekszik feltámadni egy modernnek mondott században, ahol az emberek kezdtek visszasüllyedni a jobbágyi sorba, csupán ezúttal farmerban vagy nagyestélyiben. Látta a familiárisokat, akik hűséget esküdtek az erősebb lycaneknek és vámpíroknak és undorodott tőlük. Nem a hűség zavarta – hisz szövetségesként boldogan fogadta volna őket a béke oldalán –, hanem az a meghunyászkodó magatartás, amit tanúsítottak. Eladták a lelkük és becsületük félelemből és önös érdekből.
Elmosolyodott. Hannibal már egyszer a fejéhez vágta, hogy nincs joga az emberek felett ítélkezni, hisz nem ember. Akkor is ugyanazon a véleményen volt, mikor megmentette az életét és köszönetképpen valami „neked könnyű” morgással kellett beérnie. Ismerte a férfi múltját és megértette a vámpírokhoz fűződő negatív érzéseit is. Csakhogy ő maga sokkal inkább tartotta magát embernek, mint az éjszaka vadászának. Sosem kérte Kinget, hogy hunyászkodjon meg előtte vagy akár legyenek barátok. Csupán annyit szeretett volna, hogy elfogadja, ami valójában volt. Fél-vámpír, aki anyja ügyét a sajátjának érezte.
Kíváncsi volt, mit csinálhatott Norema most, hogy idekint vértől vöröslött az alkonyat utáni égbolt és az utcán a kockakövek. Abban biztos volt, hogy nem sokáig emésztette magát azon, amit képtelen volt megakadályozni. Égetett egy gyertyát a kivégzettek lelkéért, majd valami másba fogott bele, valami hasznosabba.
Úgy döntött, inkább megnézi, mi folyik a kastélyban és maga mögött hagyja a szemlátomást jól szórakozó tömeget.
***
Ha Estel szeretett valamit apja vérének ajándékaiból – vagy éppen átkaiból –, akkor az a repülés volt. Ha csak tehette, az éjszakai égboltot szelte, amitől kitisztultak a gondolatai és a kedve is felderült. Anyja is ezt irigyelte tőlük a leginkább, bár kétségtelen, hogy volt valami találó a repüléshez használt fekete szárnyaiban. A varázsige, amit Tarával alkottak, tökéletesen megfelelt a célra és önös érdekeiknek köszönhetően csinált belőlük holmi fekete festékes bödönbe pottyant nagyra nőtt angyalokat.
A szeme előtt felvillanó képeknek köszönhetően mosolyogva – szinte nevetve – landolt az erkélyen. Odalentről Hannibal szúrós pillantással üdvözölte, Abigail pedig intett neki. Viszonzásképp fejével biccentett, majd benyitott az épületbe.
A könyvtár szokatlanul csendes volt most, hogy Norema más helyiséget választott. Vajon miért? Ha dühét akarta levezetni, a gyakorlótéren párbajozott valakivel, vagy épp a golyókat fogyasztotta a lőtéren, ám kételkedett benne, hogy haragos lett volna. Ha gondolkozni akart, itt vert tanyát és akár egy-két könyvet is magához röptetett, hogy belelapozzon. De akkor most hol volt?
Norema épp varázslásra fenntartott szobájában szentelt fel egy kelyhet. A fehéraranyból készült, finoman megmunkált tárgyat nem rég vette attól a bresti férfitől, aki a fegyvereket is készítette a rendjének. Kifogástalan remekmű volt a javából, ráadásul egy sárkány terült el rajta, mégsem volt túl díszes. A férfi pontosan tudta, mikor hozzáfogott, hogy az majdan Noremáé lesz, így az ő ízlésének megfelelően készítette el.
Ahogy Estel belépett az ajtón, anyja csupán rápillantott és elmosolyodott, aztán folytatta a bűvöletet. Nem is zavarta közben, inkább az ablakhoz sétált és a messzeséget kémlelte. Néhány percig csupán Norema motyogása hallatszott, hogy aztán elcsöndesedjen, felálljon az asztaltól és a fia mellé lépjen.
Estel ránézett és egy pillanatra megrémült. Az ablakon kileső nő évekkel – sőt, talán évtizedekkel – öregebbnek tűnt. Mintha nem is ő lett volna! Óvatosan megrázta a fejét és mikor ismét anyjára nézett, már ismét az alig huszonöt évesnek kinéző arcot látta. A szeme persze más volt. A tekintete elárulta korát és ilyenkor, mikor oly gondterhelt és nyugtalan volt, különösen látszott rajta, hány éves is lehet.
-Sajnálom, hogy nem találtak más megoldást – szólalt meg hirtelen.
-Kerestek egyáltalán? – kérdezte Estel éllel a hangjában, amitől anyja pillantása metszővé vált.
Hiába nem helyeselte a királyi pár döntését, még mindig nem engedte senkinek sem, hogy megkérdőjelezzék Mekare vagy Marcus döntéseit. Az uralkodók tudják, mit miért tesznek. Nem számít, mennyire kétes döntésük fogadtatása.
-Bármi történjék, Mekare a keresztanyád és a királyné. Még akkor is el kell fogadnod a döntéseit, mikor teljesen értelmetlennek találod.
-De akkor mi lesz az emberekkel?!
-Ha a harmadik fajt sérti a készülő döntés, természetesen cselekedned kell. Ez a feladatod. De amit Mekare uralkodóként a vámpírokért vagy éppen ellenük hoz, nem kérdőjelezheted meg. Ez Marcus esetében is fennáll persze.
-De szólhatok, nem?
-Persze – mosolyodott el ismét. – Az észrevételeiddel segítheted őket. Nem elnyomás ez, hanem egymás mellett élés korlátokkal.
-És mi van, ha a helyzet olyan… mint a mostani?
Norema ismét elkomorodott és a sötétedő égre nézett.
-Akkor reméljük, hogy a legjobban fog alakulni minden.
***
Röpke óra telt el a beszélgetésük óta és Norema már szökésben volt, Feával karöltve. Szökésben – ízlelgette a szót Estel. Úgy hangzott, mintha a szülei elkövettek volna valamit, pedig csak arról volt szó, hogy követték saját példáját. Ő talán nem menekült annyiszor Erdélybe? Aurius nem tette ugyanezt? Mekare nem költözött-e be Maharethez, ha meg akarták fojtani a falak vagy az elvárások? Az egyetlen különbség, hogy róluk még ő maga sem tudta, hova mentek.
A könyvtárszoba közepén állt és a közeledő királynét nézte. Keresztanyját szemlátomást kissé megviselte az este, noha a világért sem árulta volna ezt el a királynak vagy bárki másnak. Ő úgy vélte, ami történt, az szükséges rossz. Estel bölcsen hallgatott ambivalens érzéseiről Mekare előtt.
Az uralkodónő belépve a terembe villámgyorsan körbekémlelt, Norema után kutatva tekintetével. Haragudni fog – gondolta Estel. A dühe elsöprő erejű lesz. Tarát nem izgatja majd a dolog, legfeljebb a hirtelensége; hogy nem szólt róla előre. De Mekare tombolni fog! Tévedett. A királyné egyáltalán nem tűnt meglepettnek. Tehát tudja – összegezte Estel. De vajon honnan?
-Hol van Norema? Hová mentek Feával?
-Nem tudom. Nem mondták meg. Elfáradtak és kimerültek. Szükségük van rá, hogy szabadok lehessenek kicsit.
Mekare pillantása kétkedő volt. A közelmúlt eseményei nem adtak elég okot rá, hogy a két érintett szó szerint elmeneküljön. Megeshet, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban, ám ez a hirtelen távozás nem vallott rájuk és nem is helyénvaló. Egy vezér nem hagyja csak úgy magára a népét!
Estel megérezte, mi járt keresztanyja fejében és halkan – szinte suttogva – megszólalt. Tekintete bizonytalan volt, mint aki maga sem hiszi még, amit mond.
-Átengedte a helyét… nekem. Úgy véli, készen állok rá, hogy vezessem az embereket és megvédjem őket akár sajt maguktól is.
Ahogy a királyné végignézett a már nem is oly kisfiús vámpíron, tekintete megtelt melegséggel és bizonyossággal. Büszke volt rá, hogy idáig eljutott és ő is úgy vélte, Norema jól döntött. Estel felnőtt és jó vezér válik majd belőle. Ajkán mosollyal szólalt meg ismét.
-Készen állsz. – Aztán vonásai keményebbé váltak. – De a Szövetség?
AJÁNLOM AZ OLDALT
