Az idők végezetéig

Az éjszaka csöndje baljósan borult a hófödte tájra. Hatalmas fenyők álltak őrt a kunyhó körül, melynek ablakain lámpafény ontotta magából a világosságot, jelezve, hogy mégsem alszik mindenki ezen a kései órán. A fából készült épület pici volt, de stabilabb, mint a Bastille egykor.

Norema a kandalló előtt a földön ülve hosszú levelet olvasott. A fia részletesen beszámolt mindenről, ami távol innen történt; mesélt a lázadó lycanek üldözéséről, az új tárgyalásokról, a Sárkányos Rend tagjain mutatkozó érdektelenségről. Elszorult a szíve. Nem kellett volna otthagynia Estelnek ezt a terhet, erre még semmiképp sem lehetett kész. Szüksége lenne rá, de oly távol volt tőle és a hazatérésre pedig ő lett volna még képtelen.

Szerette a tájat, a nyugalmat. Beleszeretett a szabadság oly mámorító ízébe, melyet szinte elfelejtett a hosszú évek alatt. Itt megvolt mindene és búcsút inthetett a kötelezettségeknek – egy időre legalábbis.

Ahogy teltek a napok, egyre inkább érezte, hogy szíve visszahúzza otthonába mindazokhoz, akiket úgy szeretett. Persze, e nélkül a gyorsan megszervezett és még gyorsabban véghezvitt szökés nélkül talán sosem éri el, hogy könnyed szívvel gondolhasson Franciaországra és mindarra, ami még ott várta.

Eltette a levelet, majd belenézett a ropogó fahasábok tüzébe, menedéket keresve forróságukban. Még bőven volt idő pirkadatig, mikor egy vámpír végre hazatér vadászatáról. Fea ismerte a környéket, sok évvel ezelőtt éppen elég hosszú időt töltött el ezen a vidéken, hogy kiismerje magát a hófödte hegycsúcsok útvesztőjében és a havas fenyőerdők tengerében. Csakhogy a hazatérés pillanata még nem érkezhetett el, így a nő nem is értette először, mi történik körülötte.

A kandalló lángja megremegett, majd egy szempillantás alatt elaludt. A fények pislogni kezdtek, hogy aztán átadják helyüket a sötétségnek. Norema most már lépteket is hallott, melyek óvatosan közeledtek; talpuk alatt ropogott a frissen hullott hó. Legalább tízen lehettek és az eddig tapasztaltak alapján egyszerű mágusokra számított – rosszul.

A varázslókat nem volt bölcs dolog lebecsülni; erejük igencsak hathatósnak bizonyult, mikor a boszorkány védőbűbáját egy szempillantás alatt szerteoszlatták, kollektív varázslataik pedig ámulatba ejtették a nőt. Ha nem épp ellene szövetkeztek volna, biztos felkéri őket, csatlakozzanak a Szövetséghez.

Noremának épp csak annyi ideje maradt, hogy a kandalló párkányán tartott athamét kivegye a tartójából és ruhája alá rejtse, mikor minden átmenet nélkül berobbant az ajtó és vele együtt az ablakok is. A levegőben faforgács szállt, parázsló hamuval keveredve. A jeges szél átjárt mindent és magával hozta a betolakodókat is.

A nő pontosan tudta, hogy egyedül semmi esélye sem lehet a férfiak ellen, így nem tehetett mást, minthogy menekült. Csupán azon néhány vámpírképességének köszönhette, hogy elkerülte a felé hajított tűzlabdákat, amit Mekarétól és Tarától kapott évekkel ezelőtt, a Szövetség megalakulásakor.

A pulóver, ami rajta volt, elég meleget adott néhány percig, de egyszerű topánkájában szaladni már nem volt olyan könnyű a magas hóban. Fázni mégsem fázott támadóinak hála, akik közül egy sem találta érdekesnek jelenlegi otthonát, mind őt magát vette célba. Meghalok, futott át elméjén. Nevetséges halál lenne.

Egy sötét árny libbent mellé és karjaiba zárta, majd a levegőbe emelkedett vele. Fea megérezte a betolakodókat, ahogy elsuhant a sötét égen prédára lesve – mindig talált egy-egy eltévedt vadászt vagy túrázót, hogy csillapítsa szomját –, így megfeledkezve mardosó éhségéről, Norema segítségére sietett. Sokan voltak és mind varázsló, ami nem javított az esélyeiken.

Fedezékbe kellett vonulniuk s aztán, mikor a biztonság érzete megerősítette lelküket, felkerekedhetnek, hogy egyenként végezzenek a férfiakkal. A karjai közt vacogó Norema miatt a lehető legközelebbi helyre repítette őt, egy barlang bejáratához.

A vámpír elindult befelé, de a boszorkány vacillált. Zavarta valami, több dolog is, ami azt illeti. Üldözőik túl gyorsan feladták, hogy végezzenek velük, hiába a repülés előnye. A barlang nem tűnt a számára kifejezetten biztonságosnak, ráadásul mágia jelenlétét érezte vibrálni a levegőben. Nem, itt csak baj érhet minket.

-          Nincs mitől tartanod.

Fea szavaira közelebb lépett, meg is torpant azonnal. Most már pontosan tudta, hogy csapdába sétálnak. Ahogy szólásra nyitotta a száját, ajkát sikoly hagyta el, amint egy penge felhasította a bőrét és megállapodott a lábában. Támadója nem érhette meg, hogy sikerét megossza társaival, egy hatalmasra duzzasztott tűzlabda hamuvá égette, melyet az egyre erősödő szél magával is ragadott.

A vámpír azonnal a nő mellett termett és átkarolva maga után húzta. Fájdalmában Norema el is felejtkezett a csapdáról, aminek gyűrűje folyamatosan záródott körülöttük. Ahogy kirántotta combjából a pengét, az sűrű fekete füstöt hagyva maga után, örökre elveszett a sötét mágia birodalmában, szűnni nem akaró fájdalmat okozva a boszorkánynak.

Még néhány lépést tettek befelé, éppen csak eggyel többet, mint kellett volna.

Norema riadtan fordult vissza a kijárat felé, a sötét aurában tapogatózva, mely áthatolhatatlan masszává sűrűsödött. Nincs kiút.

Hiába a varázsereje, ezt a mértékű fekete mágiát képtelen volt legyőzni és gyógyulni nem akaró lába sajgásától gondolkozni is alig volt képes. Mellette a vámpír nagyokat nyelve egyre távolodott. Az el nem álló vérfolyam látványa és az éltető nedű hívogató illata eszébe juttatta eddig elfeledett éhségét és nagyobb erővel tört rá, mint bármikor hitte volna. Míg ő megmaradt a kijáratot körülvevő sötétség mellett, párja egyre beljebb bicegett a barlangban, rátalálva a melegvizes forrásra.

A seb csúnya volt és a démoni eszköznek köszönhetően egyáltalán nem gyógyult, mindemellett az erejét is magához vonzotta. Néhány varázsigével próbálta csillapítani a vérzést, de csupán annyit ért el vele, hogy gyengébbnek érezte magát tőle. Jobb ötlete nem lévén a forrás vizével tisztogatta a sebet – és a pulóverével. Nem hitte, hogy megélik a reggelt, legalábbis, hogy ő nem, azzal tisztában volt. Pontosan látta Fea megvillanó tekintetét, ami miatt inkább minél távolabbra húzódott tőle. Tudta azt is, hogy csak idő kérdése, mikor uralkodik el az éhség a férfin és ha elsőre nem is, de szépen lassan biztosan megöli majd. Mert segítséget nem tudott hívni.

Ez a terv tökéletes volt. Egy ilyen energiamezőn napok óta dolgozhattak már, a tőr nehezen beszerezhető, de az egyik leghatásosabb fegyver a varázslók világában. Innen kijutni lehetetlen, hacsak nincs itt a három alapító tag, akiknek viszont nem tudott üzenni, mert varázserejét magába zárja egy sötét varázslat. Lenne módja ugyan, hogy valahogy mégis kiszabaduljon, de az veszélyes módszer. Igaz, használta már – sikerrel. Most viszont félő volt, hogy Fea rátámad, mikor épp nem tud védekezni. Meg kellett azonban bíznia benne, mint eddig mindig tette. A varázslat elszívja majd az energiáját és csak reménykedhet onnantól, hogy mindketten kitartanak, míg megérkezik a segítség.

Ahogy elnézte a férfit, aki körmeit a sziklába vájta, hogy uralkodni tudjon magán, rájött, kevesebb ideje van, mint gondolta. Bármire is készül, meg kell tennie most, vagy talán már nem lesz rá alkalma.

Elhelyezkedett a földön és koncentrálni kezdett. Elengedte magát, lelke lassan elhagyta a testét és egy közeli madáréban állapodott meg. A helyzet súlyosabb volt, mint legutóbb, így nem volt ideje a megriadt madár lelkét megnyugtatni, azzal várnia kellett, míg elvégzi a feladatát.

A réti sasnak hosszú órákat kellett volna repülnie, hogy eljusson Mekaréhez, vagy Tarához és a két nőnek ugyanannyi időbe tellett volna megérkeznie. A kudarc gondolatára összerándult, hogy szinte kizuhant a madárból, ám erőt vett magán. Lennie kell valakinek, aki tud segíteni.

A sas elindult hát, hogy utolsó reményt nyújtson a boszorkánynak.

***

Norema érthetően rettegett az életéért, de valamiről fogalma sem volt. Tara két napja olyan álmot látott, ami arra késztette, hogy felzavarja az egész Corvinus-kastélyt verőfényes napsütésben.

-          Barátnőnk bajban van!

-          Ugyan, mi baja lehetne, mikor éppen azért távozott ilyen sietősen, hogy megpihenjen, távol mindentől és mindenkitől?

Marcus kérdése jogos volt. Mekare rábólintott volna, ha nem lett volna baljós előérzete neki is. Tudta, hogy Tarának igaza van, amellett a kötelékük olyannyira szorossá vált az évek során, hogy megérezték, ha valamelyiküknek szüksége volt a másik kettőre. Így volt ez akkor is és volt lehetséges, hogy a két nő közel járt. Nagyon közel. Mögöttük Estel loholt, élén két osztagnyi rendtagnak, míg Mekare a Halálosztóit vezette. Az út során elhasznált vérmennyiség után azon gondolkozott, nem tette rosszul, hogy előre palackozni kezdte saját, meglehetősen értékes vérét. Tara mögött farkasai rohantak, valamennyien a bajba jutott alapító segítségére sietve.

-          Csak nehogy későn érkezzünk – ez járt mindük gondolataiban.

Ahogy Mekare felnézett az égre, megpillantotta a fölöttük köröző sast. A madár hitetlenkedve figyelte a menetet, majd rájőve, hogy észrevették, éles fordulatot vett és a barlang bejáratához vezette őket.

Tara összerezzent, ahogy a barlang szájához lépett és végigsimított a falakon. A hideg mélyebbről érkezett és sötétebb volt annál, amire számított. Olyan erőt rejtettek a kövek, ami megriasztotta őt is és a királynét is. Csakhogy még dolguk volt, mielőtt varázsolni kezdhettek volna.

A mágusok minden tudásukat bevetették, hogy szövetségeseket készítsenek maguknak, hóból, fából, elhullott állatok teteméből, vagy akár az alvilág szolgáinak segítségével. Nem számított már a józan ész, csupán az idő, ami vészesen fogyott.

***

Ahogy lelke elhagyta a madár testét, Norema ismét a barlangban találta magát, gyengén és kimerülten. Sokkal rövidebb ideig időzött az állatban, mint legutóbb, mégis nehezebb volt számára a váltás és megtartania az akaratát. A félelemmel küzdött és a testében megmaradt ösztönökkel.

Fea hiába viaskodott magával annyira, úgy tűnt, a szomjúság győzött és most józan eszétől megfosztva a szinte magatehetetlen nő felé tartott. Nem vágyott másra, csak megízlelni vérét, oltani szomját vele, hogy elmúljon ez a szörnyű érzés. Meg kellett tennie, nem volt más választása. Éhezett!

A boszorkány tekintetével a környezetét pásztázta. Időt kellett nyernie, míg a kinti csata véget ér és a többiek valahogy bejutnak ide. Nem tudta, meddig tarthat, de nem adhatta fel éppen most. Megpillantott egy megfelelőnek tűnő kődarabot, ami ugyan túl messze volt tőle, de annyi ereje még volt, hogy varázslattal röptesse. Szomorúság ült a szemében, ahogy az egyre közeledő vámpírra nézett.

-          Bocsáss meg nekem – suttogta, majd minden erejét összeszedve elméjének erejével elemelte a követ a talajtól és egyenesen a férfi koponyájának csapta.

Csont repedt és vékony vérpatak kezdett csordogálni az ájult férfi mellé, de Norema már a gondolatait sem tudta irányítani. Nem tudott örülni vagy szomorkodni, üressé vált szinte teljesen. Utolsó ereje, ami még megmaradt, észrevétlenül lengte körbe a földön fekvő két alakot.

***

A napok monoton egyhangúsággal és csiga lassúsággal teltek. Nehezen viselte az ágyhoz kötöttséget, de annál inkább élvezte a kezdetben morcos, majd egyre megenyhülő arcokat. Ismét itthon volt, barátok közt, biztonságban. Mekare és Tara hátrahagyták katonáikat, hogy harcoljanak, ők ketten pedig mindent elkövettek, hogy átjussanak a feketeségen. Döbbenten fogadták a látványt, ami a szemük elé tárult, de volt annyi lélekjelenlétük, hogy ellátták a két sebesültet és mire kivitték őket a levegőre, a cselszövő mágusok egytől egyig meghaltak.

Mekare reménykedett, hogy lesz kit kikérdezniük, így viszont csak annak örülhetett, hogy két szökevénye nem örökre mond nekik búcsút. Majdnem elkéstek, s ha nem bíznak az ösztöneikben, valóban így történt volna. Drake Orionis mindig arra tanította őket, hogy ha az ösztöneik másra sarkallnak, mint a józan ész, ne késlekedjünk és azokat kövessük. Igaza volt.

Most a gyengélkedőn ültek Tarával, mindketten Norema ágyának végében. A lába szépen gyógyult, de a varázslatnak köszönhetően hosszú évek óta ez az első olyan sebe, aminek emberi idő kell majd, hogy behegedjen, ám a nyoma megmarad. Jó emlék lesz ez valamennyiünknek, mosolyodott el Tara.

A mellettük levő ágyon Fea bóbiskolt éppen, fején kötés éktelenkedett Norema kellően erős ütésének következtében. A fekete mágia aurája mindent megváltoztatott. Az odabent szerzett sérülések nem gyógyulnak meg hamar, mindnek idő kell, ami jelen esetben talán nem is baj. Időt kaptak, hogy átgondoljanak mindent. Most láthatták, mennyire szükségük van egymásra, hogy mennyire összetartoznak. Hiába távolodtak el egymástól az évek folyamán, közös szív dobog bennük, mely az idők végezetéig lüktetni fog.