Egy különleges karácsony

Mere, Nore és Tara... mindhárman jártak már Velencében; de egészen más körülmények között, mint most. Ezúttal a Caleon-villába érkeztek, amit eddig csak Mekare Corvinus látott. Daneel meg is adta a módját, hogy lenyűgözze látogatóit. Éjjel érkeztek, holdfénynél, gondolán siklottak az épület felé egy keskeny csatornán át, amely a széles Canal Grande-be torkollt. A matróz, aki a díszes csónakot irányította, erőteljes, mondhatni tagbaszakadt férfi volt büszke, nemes vonásokkal. Camello néven mutatkozott be, s a hosszú, szőke haja által félig takart fekete szemek úgy tekintettek a lányokra, hogy azoknak önkéntelenül is a farkasok jutottak róla az eszükbe. Tara érdeklődve pillantott vissza rá.

- Lycan - suttogta. - Daneel szolgálatában áll egy lycan harcos.

- Erről hogy nem tudtál eddig? - kérdezte Nore.

- Én tudtam - vont vállat Mere. - Daneel megmentette az életét. Megtisztelő, hogy ő a mi kísérőnk.

- Mert te mindent tudsz - duzzogott Nore. - Mi lenne, ha ezentúl az összes érdekes dologba beavatnál bennünket?

- Ha így tennék, drága Nore, egész napom másból sem állna, mint hogy pletykákat fecsegek. Te sem élveznéd, hidd el.

- A Ca’d’Oro! - mutatott kormányosuk egy épületre, ami csillogó szépségével ragyogott ki a többi épület közül. - Az Aranyház.

- Ide jöttünk? - érdeklődött Tara.

Nore válaszra nyitotta száját, de aztán inkább csendben maradt. Nesztelenül siklottak tovább. Tara a lábával igazgatta bőröndjét.

- Errefelé ölte meg Vanessa a lázadó lycan herceget, ugye?

- Igen, előttünk, a Rialto-híd alatt - felelte Mere. - Hamarosan mi is áthaladunk ott.

- Sose csíptem a stílusát, de azért nem kellett volna így végeznie - merengett Nore.

- Lám, a halál nem válogat. Mindenkihez ellátogat - szavalta Tara.

- Hallottam már vidámabb karácsonyi témát is - így Mere. - Bár rímnek nem rossz.

- Megérkeztünk - szólalt meg ekkor a férfi, aki idáig vezette őket. A hangja erős és nyers volt, de nem barátságtalan. Ez volt a harmadik eset, hogy megszólalt, amióta fogadta őket a Marco Polo repülőtéren. A szűkszavúságáról mutatott képet most sem törte meg.

Az épület, mely előtt megálltak, nem volt feltűnően hivalkodó, noha a gazdagság látszatát sem kerülhette el vésett márványoszlopaival, aranyozott boltívével. Légies könnyedtség áradt belőle, mintha el kívánna szakadni a földtől.

Kiléptek a gondolából a keskeny, mozaikokkal kikövezett járdára. Az épület súlyos vaskapuja kinyílt, a feltáruló résben Daneel tűnt elő. Mosolyogva üdvözölte őket, majd széles gesztussal invitálta beljebb a hármakat.

Még a végén lever valamit, gondolta Nore.

Beléptek a kapun. Hosszú, keskeny folyosóra jutottak, melyet rejtett lámpák fénye világított be halványan, kellemes és sejtelmes félhomályba burkolva őket. A folyosót fémbetétekkel díszített fa intarzia borította, s kétfelől sorra nyíltak az ajtók. Magát a folyosót kétszárnyú, elefántcsont-fehér kapu zárta le. Daneel erre hívta őket, miközben két kifogástalanul öltözött lakáj lesegítette a látogatókról a kabátot.

- Hopp, ez maradjon a helyén - szólt Daneel és elkapott egy kristályvázát, amit Nore a könyökével vert le egy kis polcról.

- Azannya - mondta Tara. - El sem hinném, ha nem láttam volna.

Követték a vámpírt. Tágas csarnokba jutottak, igazi táncterembe, amelynek közepén széles lépcsősor emelkedett, hogy kétfelé futva vezessen az emeletre. A terem kupolája csupa üveg, ezen keresztül ezernyi csillag fénye tűzött be, s csillant szemet gyönyörködtetően a falakon futó aranyozott teléreken.

Nore és Tara álmélkodva forgolódtak, míg Mere - aki már járt itt - magában mulatott.

- Meseszép - suttogta Nore.

- Menjünk fel - javasolta Daneel. - A fát az egyik nagyobb szobában állítottam fel. Egész délután ezzel voltam elfoglalva. Oh, óvatosan - tette hozzá, mert Tara megbotlott az egyik lépcsőfokban, s egyensúlyát kereste, miközben sorra harapta el az eszébe jutó káromkodásokat.

Az emeleten a férfi hanyagul mutatott körbe és megnevezte a lakosztályokat, ahol pihenni fognak.

- Mutasd azt a fát - kérte Nore és mosolygott. Pogyászában ott lapult a pisztoly, amit egy Louis Beaumont nevű fiatalember sütött el egyszer Richelieu bíborosra. Tudta, hogy Daneel bolondul a lőfegyverekért, és remélte, hogy ez az ajándék kellőképpen fel fogja vidítani. Nem veszett még a múlt ködébe Vanessa halála, szükség volt mindenre, ami elterelhette róla a figyelmet. Merének egy bakelitlemezt hozott, amit maga Elvis dedikált néhány liverpooli fiatalembernek, akik gombaszerű frizurájukkal épp akkor bontogatták szárnyaikat. Tara számára egy amulettet készített, ami a sötétben kellemes, halvány fényt árasztott.

Ami Merét illeti, ő is hozott néhány ajándékot. Norénak egy ezüstösen csillogó selyemkimonót, aminek ára kisebb államok költségvetését fedezte volna. Tara különleges ékkövet kap majd, egy vérvörös rubint platinafonatba foglalva. Daneel pedig egy biztonsági kamera által rögzített felvételt, amely megörökítette, hogyan táncolt át Domenico Caleon a loire-völgyi kastély mozgásérzékelő detektorai és lézersorompói között.

Tara ajándékai között vastag, bundák voltak; hópárducok prémjei. Napokig gyűjtögette a hozzávalókat Szibéria zord bércei között a gyönyörű állatok elhagyott odvaiból, s amikor ezzel készen lett, Kína leghíresebb mestereihez utazott, hogy elkészíttesse a prémeket.

És Daneel? Merének damaszkuszi acélból készített japán katanát szerzett, amit maga Sun Tzu forgatott. Nore pergamenekből összeállított varázskönyvet kap (a legenda szerint kelta druidák írták). Ennek eredetét nem tudta száz százalékosan ellenőrizni, de a kötet közepe táján megtalálta Stonehenge korabeli tervrajzait és jegyzeteit, és ezek azért elég meggyőzőek voltak. Tarának saját kezűleg festett egy gyönyörű festményt, amely vadra leső farkasokat ábrázolt egy erdővel körülvett mezőn. Tudta, hogy ezzel új oldalát leplezi le, ám az igazsághoz hozzátartozott, hogy a Caleonok mindig is ismertek voltak Itália északi részén a művészetek szenvedélyes szeretetéről.

Hamarosan felértek a fenyőfához, amit Tara és Nore, kik valahogy összeakadtak, kis híján fel is borítottak. Daneel és Mere együttesen fékezték meg a dőlni készülő közel háromméteres, pompás illatot árasztó fát.

- Ilyen nincs - mondta Nore. - Életemben nem volt ennyi balesetem.

- Ne okold magad - tanácsolta Mere. Aztán kicsit hátrébb húzódott, hogy hirtelen támadt érzését azonosítsa.

- Mi az? - kérdezte Daneel.

- Vámpír. Elég erős és nincsen messze.

- Mit értesz azalatt, hogy erős? - kérdezte Tara.

- Talán megvan úgy... négyszáz éves.

Bólintottak, viszonylag érdektelenül véve tudomásat Mere észrevételéről. Négyszáz éves? Talán még Daneel is elbánna vele, ha valamilyen csoda folytán ide tartana és ellenségesek lennének a szándékai. De ki tudja, talán itt is él Velencében. Kár rá több szót vesztegetni.

Daneel a szépen terített asztalhoz vezette őket, melyen már gazdagon illatoztak a csodálatos fogások. Helyet foglaltak mind a négyen, és csevegve láttak neki a falatozásnak. Pontosabban Tara és Norema evett, utóbbi gesztenyével töltött pulykát, míg a lycan egy enyhén átsütött oldalast kóstolgatott. A másik kettő öblös, vastag falú, sötétkék üvegkupát kapott, a vörös folyadék diszkréten csillogott benne. Noremának pedig poros palackot hoztak, díszes, aranyozott cimkéjét szinte provokatív módon borította a nemespenész. Lesöpörte róla és elolvasta.

- A fene - szaladt ki a száján. - Nem túlzás ez egy kicsit?

Tara áthajolt, hogy jobban lássa.

- Ezerhétszáznyolcvankettő - mormolta.

- Kétszáz éves bor... jó ez még egyáltalán? - nézett gyanakodva Nore, miközben Daneel kirántotta a dugót a palackból. A lány teste megfeszült, készen arra, hogy előre vetődve kapja el az üveget, ha netán Daneel el találná ejteni. Helyette ő sodorta le desszertvilláját a földre, és ahogy lehajolt érte, átrúgta az asztal másik oldalára. Bosszúsan egyenesedett fel, de ettől a mozdulattól meg a tarkóját vágta be az asztal lapjába. - A fene - ismételte és mágiaészlelő varázslatot mormogott. Ha ez valamiféle rossz vicc és Daneel rontást hozott rá, akkor a vámpír máris kereshet magának egy hangulatos kanálist, ahol lángoló testét elolthatja majd!

Nem talált semmit, és ettől kissé megnyugodott.

Daneel töltött neki, és folytatták a csevegést mindenféle hasznos és érdekes, vagy éppen izgalmas és teljesen haszontalan dolgokról. Aztán Mere vendéglátójukra nézett és elmosolyodott.

- Bejutott az épületbe - mondta.

- A vámpír, akiről beszéltél? Hogy a csodába?

- Beengedték a kapun - felelte nyugodtan Mere. - Ez tetszik.

És már hallották is... a felfelé tartó, szinte dübörgő lépteket, a bosszús dörmögést, és a hangot, ahogy az idegen a ruháját csapkodja.

Nore és Tara kérdőn néztek Daneelre, aki váaszul tehetetlenül tárta szét a karját. A lycan megnyalta az ajkát.

- Harc lesz? - kérdezte. Mere alig észrevehetően megrázta a fejét.

- Ma, ebben a házban nem - jelentette ki. - Ha ártani akar nekük, azonnal megölöm.

A léptek zaja elhalt a szoba ajtaja előtt. A kilincs megcsikordult, lassan elfordult. Nyílt az ajtó, előbb három centire, majd ötre, tízre. Daneel felállt, vendégei letették a kezükben tartott evőeszközöket. Egyedül Mere emelte újra a szájához a kupát és élvezettel kortyolt belőle. Tara látta, amint egyetlen vércsepp kezd gördülni lefelé az ajka mentén, aztán a lány finom mozdulattal felitatta azt egy szalvétával.

Az ajtóban hatalmas termetű, szinte medveszerű férfi állt. Vastag, barna bőrcsizmát viselt, testét nehéz kabát fedte. Bal kezében ázott, fekete kucsmát szorongatott, jobbjával felálló, fekete üstökébe túrt. Állás vastag borosta, arcát egyenletesen nyírt körszakáll fedte. Egyenesen Daneel szemébe nézett és mély, derűs hangon ennyit mondott:

- Üdv a ház urának! Anatolij Caleon vagyok.

***

Ha létezik olyan pillanat, amit érdemes megörökíteni, nos: ez az. Daneel az asztal egyik oldalán áll és lassan eltátja a száját, amelyből kivillannak hosszú szemfogai. Mellette Mere ül, egyenes tartással, arcáról semmiféle érzelmet nem lehet leolvasni. Tara szeme elkerekedik, nyíltan mustrálgatja a jövevényt. Nore pedig eltolja magától a tálat, amiből addig falatozott, mert kezeivel megkapaszkodik egy pillanatra az asztal szélébe.

A pillanat másodpercekké nyúlik. Végül Tara vihogni kezd, mert a feszültség komikus érzéseket csal felszínre belőle. Ez megtöri a varázst. A vászonra kívánkozó pillanat megtörik.

***

- Anatolij - mondta Daneel.

- Igen.

- Caleon.

- Igen.

- Anatolij.

- Igen.

- Caleon.

- Igen.

- Anato...

- Nem hagynátok abba? - kérdezte Norema.

- Nekem nincsen ilyen nevű testvérem - próbálkozott Daneel.

- Négyszáz éves - emlékeztette Mere. - Legalább.

- Négyszázharminckettő - bólintott az idegen elismerően.

- Vagyis... - számolt vissza Daneel - vagyis... akkor születtél, amikor Lorenzo.

- Akkor életben hagyjuk? - kérdezte Tara.

- Te lennél Lorenzo Caleon? - lépett közelebb hozzá Daneel.

- Így áll a helyzet.

- Igazat mond - vágott közbe Nore némileg csodálkozva, miután csendben elvégzett egy elmefürkésző varázslatot.

Mere kutatóan nézett Daneelre.

- Ez azt jelenti, amire gondolok?

- Elvileg igen - bólintott Daneel. - Ő jelenleg a Caleon-ház feje.

- Még csak az kéne - nevetett... Lorenzo? Anatolij? Talán ő sem tudta már megmondani. - Csak beugrottam, hogy üdvözöljem a híres Daneelt és a Szövetség tagjait. Ahogy vége az ünnepeknek, húzok vissza Szentpétervárra.

- Húzol vissza? - kérdezte Mere hűvösen.

- Ez azt jelenti...

- Tudom, mit jelent.

- Huhú - nevetett fel Tara. Lorenzo pár másodpercig hallgatott, majd harsányan közölte:

- Tetszetek nekem.

Ezzel leült az asztalhoz, felvette Daneel kupáját, kiürítette, majd a nehéz, kék üveget hanyag mozdulattal a háta mögé dobta. Az üveg szétrobbant a falon és beterítette szilánkokkal a padlót.

Mere kimért mozulattal tette le saját kupáját, olyan finoman, hogy még csak hangot sem adott ki, ahogyan a kupa talpa az asztal lapjával érintkezett.

Beszélgetni kezdtek. Daneelnek rengeteg kérdése volt, amit Anatolij, aki kérte, hogy inkább így nvezzék, készségesen meg is válaszolt. Igen, fiatalon Oroszországba vándorolt. Igen, kalandvágyból. Nem, nem küldetést hajtott végre. Igen, Szentpétervárott kapta el a vámpír és tette őt is olyanná. Igen, bujdosni kezdett és úgy döntött, nem fedi fel családja előtt, mi történt. Nem, nem volt ott Raszputyin megölésénél. Igen, azért jött, mert megtudta, hogy Daneel is vámpírrá lett és kiváncsi a részletekre. Nem, nem óhajt részt venni semmiféle Szövetségben. Nem, a haja valójában nem fekete, csak festi. Igen, óriási birtoka van Oroszországban, és igen, csak ez érdekli. Igen, marad még néhány napig.

Ezután Anatolij meghajolt és kimentette magát.

- Nem azért vagytok itt, hogy a fecsegésemet hallgassátok egész este - mondta. - Úgy vélem, az a sok ajándék még mind kibontásra vár.

Merére nézett, s ezúttal - talán először - nem csillant gúny a tekintetében. Őszinte, tiszta nézés volt, s a szemek valamiképpen Domenicoéra emlékeztették a lányt. Anatolij mélyen meghajolt, jobb kézfejét egy pillanatra az ajkához, majd homlokához emelte. A lány szinte csodálkozva vette tudomásul, hogy megkedvelte a harsány férfit.

Amikor végre négyesben maradtak, Nore Daneel felé fordult.

- Árulj el nekem valamit. Egész este sorra történtek a különös és megmagyarázhatatlan balesetek... apróságok csupán, mégis tudni szeretném, van-e valamilyen kifejezett oka ennek?

- Persze hogy van - mondta Daneel és látta, amint Mere elfojt egy mosolyt.

- És mi volna az?

- A Caleon-villa... inog.

- Mi...? - kérdezte Tara.

- Nincsen szilárd alapja. Egy hajóra épült. Ringatózik. Nagyon-nagyon lágyan, de az egyensúlyérzéket csúyán megzavarja.

- Akkor hát ezért... - mondta Nore és elégedettnek tűnt. Aztán rájött még valamire. - Ezért bénázol annyit a... szárazföldön, igaz?

- Igen. A szervezetem ehhez szokott hozzá. Ha valami túl szilárd, nos... az kissé elbizonytalanít.

- Senki nem akar itt ajándékot bontogatni? - kérdezte Mere.

Könnyed, önfeledt nevetés volt erre a válasz, majd a négy jóbarát otthagyta az asztalt. A nagy fa tövében hívogatóan várakoztak a szépen becsomagolt dobozok. Vastag, barna perzsaszőnyeg követelte, hogy heveredjenek le rá, ott bontogassák ki őket. Így is tettek, s hamarosan a szeretet, a nevetés, a felszabadult boldogság órái következtek.

Mere, Nore, Tara: Boldog Karácsonyt! J

Daneel, 2010. december 24.