Az első karácsony nélkülük

Semmi sem olyan, mint egykor volt. Minden megváltozott. Talán a karácsony közeledtével a legnehezebb ezt tudomásul venni.

Már rég besötétedett és az utcalámpák fénye is kigyúlt mikor négyesben kiléptünk a varázssuli kapuján, pedig még négy óra sem múlt el. Télen mindig korán sötétedik, talán ezért is szereti a fajtám ennyire ezt az évszakot. Ilyenkor hosszabb ideig vagyunk szabadok.

A mai volt az utolsó tanítási nap az iskolában karácsony előtt, így mindhárom barátomnak volt tennivalója. Tara ilyenkor Annával készülődik. Mindig megtartják az ünnep szinte szertartásos rendjét. Anya és lánya, még ha csak örökbefogadott is, együtt süt, vásárol, ajándékot készít, csomagol, fát díszít és örül.

Norema jellemzően az utolsó napokra hagyta a bevásárlást, így ő ezt az estét is különböző üzletekben és bazárokban fogja tölteni. Ezen a ponton eszembe jutott Fea. Hogy mennyire fogja ezt élvezni! Főleg a bevásárlóközponban… Tudom jól, hogy nem szereti a tömeget és a túldíszített üzleteket – nem mintha ezekért a baráti körömben bárki is rajongana – de első próbálkozásra nem volt könnyű a Halálosztóim egyik kapitányát elképzelnem, amint a barátnőm ajándékokkal teli színes papírtáskák cipelésére kárhoztatja őt.

A két lány ezért gyorsan búcsút vett tőlünk, mi pedig Felegárral a térdig érő hó ellenére gyalog indultunk el az Orionis-kúria felé, hisz hatig még rengeteg időnk volt. Útközben a srác mesélni kezdett egy végtelennek tűnő történetet a másodkori kyrek és a shajaran kapcsolatának változásáról az árnyelfek és a kyrek között dúló négyszáz éves háború pusztításai miatt. Egész érdekes előadás volt és legalább nem a saját gondolataimra figyeltem. Talán ez volt a célja, ahogy mindenki másnak is mostanában. Hogy feledtetni próbálják velem, amit nem lehet, hogy ne hagyjanak elveszni az egyedüllétben.

Felegár már épp befejezte a meséjét, hisz végül a kyrek az utolsó csatában, Erowionnál legyőzték az árnyelfeket, bár nagy árat fizettek a győzelemért. A hét ősi családból már csak egynek ragyogott tovább fényesen csillaga. Hihetetlen, hogy ennyi minden megmarad a fejében, csak a tananyag nem. És a megbeszélt időpontok… Ezen megállapításomat azonban eszem ágában sem volt közölni vele, helyette rákérdeztem inkább a Shajaur-pakli keletkezésére, mert tudtam, így ismét egy végtelen történetbe kezdhet. Ha már megpróbál rajtam segíteni, legalább esélyt adok rá! Kezdetben nem tettem. Sosem tettem. El akartam menekülni a világ, a rám váró feladatok és a saját érzéseim elől. De nem tehettem. A Halálosztók hűségesek maradtak a Corvinus-házhoz és engem uralkodó-hercegnővé emeltek, fiatal korom ellenére. A klán élére kellett állnom, kezembe kellett vennem az abszolút hatalmat és irányítást, valamint úrrá kellett lennem a fejetlenségen és lázadásokon. És persze saját dühömön, haragomon, elkeseredettségemen, fájdalmamon, bosszúvágyamon és kétségeimen. Lehetetlennek tűnt, de a rengeteg segítséggel, amit kaptam sikerült. Legalább is egy részükön. Van, ami sosem fog elmúlni, mert bizonyos dolgokat képtelen vagyok feledni.

Mikor idáig jutottam gondolataim szövésében barátom hangja, ami eddig valahogy elkerülte, hogy fel is fogjam, visszarántott a jelenbe. Most viszont azzal volt gondom, hogy megértsem, miért is kell, hogy a vörös- és a kék holdnak is legyenek lapjai.

- Így például a Kék Hold negyedik figurája a Császár, míg ennek Vörösbeli ellentétpárja az Orgyilkos. És itt hatalmas értelmezésbeli problémák adódhatnak, mert sokan Elf Íjászként ismerik a lapot. Toronon kívül ugyanis így ábrázolják, ám ez elferdíti az ősi jelentést. Érted, hogy ez miért baj, Mere?

- Persze – bólintottam, mintha minden világos lenne. Nem akartam megsérteni. Mindig figyelek, mikor mesél, de ma egyszerűen nem ment. Kezdtem azt is megbánni, hogy megígértem, elkísérem a bátyjával együtt az esti párbajra. A Salboux-ikrek hívták ki a két Orionis fiút, ám erős a gyanúm, régi barátságukat tekintve, hogy az egészből csak egy hatalmas hógolyócsata lesz.

Még mielőtt hosszasan ki kellett volna fejtenem, mi is a különbség az Orgyilkos és az Elf Íjász között, egy csicsergő női hang „Hahó!” kiáltása szelte át a levegőt a kivilágított sugárút túloldaláról. Loranne Wyatt és Christopher Orionis egymás kezét fogva közeledtek felénk.

- Sziasztok – Felegárral egyszerre köszöntöttük az érkező párt.

- Sziasztok – jött a felelet.

- Felkészültél a csatár, Chris? – tette fel a kérdést Felegár bátyjára kacsintva, ám mielőtt az válaszra nyithatta volna a száját, Loranne már közbe is kotyogott aggódó, vékony hangon.

- Miféle csatára kedvesem?

- Régi barátaink hívtak minket ma este, amolyan férfias szórakozásra. Nem neked való dologra készülünk kicsim.

A lány már épp kikelt volna magából, hogy mi az, hogy valami neki túl veszélyes, de most én voltam a gyorsabb. Amúgy is szabadulni szerettem volna már a társaságból. Nem mintha bármi bajom lett volna velük, csak magányra vágytam. Sétálni akartam a hóesésben, hallgatni akartam az ünnepi készülődés apró, jellegzetes hangjait vagy amint a játékban elfáradt kisgyerekek a csomagokat cipelő szüleiket kérlelik, hogy vegyék már fel őket, érezni akartam a forralt bor és frissen sült mézeskalács fűszeres illatát, de legfőképp egyedül akartam lenni.

- Ez esetben azt hiszem, én is elbúcsúzok tőletek. Mindegyikőtöknek békés, áldott karácsonyi ünnepet kívánok, szilveszterig pedig még reményeim szerint találkozunk.

- Neked is Mere. Ha adhatok egy tanácsot, oszd meg valakivel az ünnepet. – mondta Felegár majd búcsúzóul puszit nyomott az arcomra. Christopher csak bólintott. Őt még alig ismertem. Találkoztam már vele bálokon, de ott mindig Loranne-el volt, én pedig nem szívesen zavarok meg szerelmeseket.

- Akkor én is veled megyek! – szólalt meg a lány hirtelen. Búcsúzóul megcsókolta barátját egy „Je t’aime pour toujours” kíséretében, majd ismét felém fordult. –Már úgyis olyan rég beszélgettünk egy jót utoljára.

Ennyit arról, hogy egyedül maradhattam volna végre, és belesüppedhettem volna cseppet sem vidám gondolataimba. Loranne mellett ezt nem tehettem meg. Tudtam róla, hogy kém, így vigyáznom kellett még a kósza gondolataimra is. Alapjában véve aranyos lány lenne, de ambiciózus természetéből kifolyólag viselkedése néha arrogáns, illetve nem mindig veszélytelen a társasága. Elindultunk hát a karácsonyi fényekben fürdőző utcán, miközben teljesen hétköznapi, és emberi témákról beszélgettünk, mint iskola, pasik, varázslatok, karácsony, Norema… Pontosabban ő csacsogott folyamatosan, én pedig néha közbevetettem egy-egy ’igen’-t, ’természetesen’-t vagy ’pontosan’-t. Ha kérdést tett fel, röviden válaszoltam, majd igyekeztem hamar visszakérdezni. Arra sem figyeltem igazán, hogy merre visz az utunk… Saját gondolataimba merültem ismét, és egyre kisebbnek, magányosabbnak és védtelenebbnek éreztem magam.

Csak akkor eszméltem rá, hogy merre is járunk, mikor néhány lépésnyire tőlünk kinyílt egy kis faajtó halk csilingelés kíséretében és két lány lépett ki rajta. Finom teaillat áradt az utcára a nyomukban. Annál a teaháznál jártunk, ahova el szoktam kísérni Tarát és Noremát néha. Olyankor mindig elücsörgök mellettük, hallgatom a lágy zenét és elmerülök a különböző egzotikus, bódító illatok felhőjében, míg ők teakülönlegességeket iszogatnak és süteményeket rágcsálnak.

- Nem megyünk be és iszunk valami meleget? Én már teljesen átfagytam. – indítványozta Loranne és már indult is befelé. ’Nagyon illetlen lennék, ha most itthagynám?’- tűnődtem magamban, majd leküzdve a csábítást én is beléptem a kis helyiségbe, bár befészkelte magát az agyamba egy másik kósza gondolat is… Egyre inkább vágytam már a számomra is iható, meleg folyadékra. Talán a sötétben észre sem vennék… Na mindegy, mégis csak Norema húga.

Inkább követtem őt az egyik hátsó, tükörfalú helyiségbe, ahol puha párnákba süppedve, sercegve égő mécsesektől övezve kezdetét vette a barátnői csevej. Legalábbis mindenki más számára ez látszott, ugyanis egy egyszerű kendőző bűbájt bocsátott rájuk a lány. Ne kérje senki tőlem, hogy felidézzem az egészet pontosan, úgysem sikerülne. Odakinn Noremánál hagytuk abba, így onnét folytattuk. Hamarosan ráterelődött a szó a Szövetségre, legújabb döntéseinkre, terveinkre, majd a vámpírok klánjára. Tekintetében egyszerre ült negédes mosoly és mohó kíváncsiság miközben szelíd, érdeklődő hangon kérdezgetett álláspontomról a legújabb lycanek elleni merényleteket illetően, hogy miként boldogulok a vezetéssel járó feladatokkal, kiknek a támogatására számíthatok feltétlenül, mennyire érzem magam egyedül, és hogy hogyan viselem a szüleim hiányát, épp most, karácsony idején.

Ez volt az a pont, amikor már úgy éreztem, nem bírom tovább. Hogy ki kell szabadulnom, mert különben olyan tettre ragadtatom el magam, amit később esetleg megbánok. Fel akartam állni, és el akartam futni az egész világ elől, mindent és mindenkit magam mögött hagyva. Alighanem Loranne is észrevette a hirtelen változást, mert megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Már nem emlékszem, mit válaszoltam neki, és hogy milyen indokkal hagytam ott, de mennem kellett. Úgy éreztem, ki kell jutnom onnan.

Nagyjából fél órával később még mindig a hidegben és hóesésben sétáltam, teljesen céltalanul. Semmi kedvem nem volt hazamenni, jól tudtam, senki sem várna. A karácsonynak olyan ünnepnek kellene lennie, amit a családok, és azok, akik szeretik egymást együtt töltenek, boldogok és vidámak. Nekem miért nem adatik meg egyik sem?! Még Avraam sincs itt velem…

Ám ezt a kijelentésemet érzékeim egyre erőteljesebben kezdték megcáfolni. Épp elégszer osztottuk meg már vérünket a lakosztályom vággyal és kéjjel átszőtt sötétjében ahhoz, hogy megérezzem ha a közelben jár. Megindultam hát a vérem szavát követve miközben eltűntek a külvilág zajai illatai, színei, melyek eddig lekötötték érzékeimet. Így meg sem hökkentem mikor beléptem a feldíszített és kivilágított bevásárlóközpontba, majd a mozgólépcső felvitt a második emeletre. Megfordultam és elégedett mosollyal nyugtáztam, hogy hamarosan mégis csak célba érek. Ott volt a férfi akihez érzékeim hívtak, nem messze tőlem lazán egy korlátnak támaszkodva. Hófehér bőre éles kontrasztban állt fekete bőrkabátjával és ébenszín hajával, szemeit pedig szintén fekete napszemüveggel óvta a neonfényektől. Ám mikor elindultam felé épp akkor egy másik lány is kilépett a legközelebbi üzlet ajtaján és boldog mosollyal az arcán lépett oda Avraamhoz.

- Végre megvan az utolsó hozzávaló is a bájitalhoz amit Merééknek… - itt azonban félbeszakította a mondatot Norema, mert hogy ő volt az, bár még így sem értettem a szituációt teljesen. Mivel már megláttak, nem volt más választásom, odaléptem hozzájuk.

- Sziasztok – köszöntöttem őket – milyen bájitalban mesterkedsz kisasszony? – Miközben ezt kérdeztem egy másik kérdést is feltettem, hangtalanul, a mellettünk álló férfinek. Magyarázatot kértem tőle, hogy miért van itt ő, és hol van az ikertestvére. Mert tudtommal Feának illene most Noremát kísérgetni… Választ persze nem kaptam, csak egy cinkos, sokat sejtető félmosolyt… Meg hogy legyek szíves ne leplezzem le. És még azt mondják, hogy én vagyok az uralkodó, ő pedig a testőröm

- Tudod, csak arra gondoltam, hogy neked és Tarának csinálok egy kis meglepetést a szilveszteri bulira. – vágta ki magát a barátnőm.

- Már alig várom – feleltem, nem kis éllel a hangomban. Zavart, hogy egyikük sem az igazat mondta.

- Nem voltál túl meggyőző…

- Ahogy te sem.

- Oké, nyertél, nem mondtam teljesen igazat. De akkor is meglepinek szánom. Hidd el, a végén örülni fogtok neki. Mindketten.

- Tara és én is?

- Hááát…..

- Igen?

- Semmi.

- Rendben, akkor békén hagylak. Úgysem mondod el, ha nem akarod…

- Örülök, hogy rájöttél.

- Akkor viszont én nem is zavarlak tovább, gyártsad csak a kis konspirációs elméleteidet. És ha addig nem beszélnénk, legyen szép karácsonyod. – búcsúztam Noremától.

- Neked is Mere.

Ezzel otthagytam őket is, mint a mai este során már oly sok más embert. Már végképp nem tudtam, mit is akarok, mire is vágyok. Ismét céltalanul indultam magányos utamra. Hát ez az én sorsom? Vajon így lesz ez most már mindig?

Kint voltam a szabadban. Még mindig esett a hó, egyre hidegebb lett és már csípősen fújt a szél. Gyengébbnek és fáradtabbnak éreztem magam mint eddig bármikor is. Meg sem éreztem Avraam közeledését, csak akkor vettem észre, mikor halkan földet ért mellettem.

- Kíváncsi vagy még a válaszomra, úrnőm? – kérdezte a megszokott hamis félmosollyal az arcán, amivel tudja jól, hogy mindig csatát nyer. Nem válaszoltam, csak felemeltem a fejem, hogy találkozzon a tekintetünk, majd picit megráztam. Ekkor még közelebb lépett, egészen közel. Átfogta a derekamat, én a nyaka köré fontam karjaimat és egymáshoz simuló testtel kezdtünk emelkedni miközben ajkaink gyengéd csókban forrtak össze.