van egy hely ebben a világban, ami már soha többé nem lesz közömbös számomra. mindig úgy fogok rá emlékezni, mint a hely, ami a legtöbbet nyújtotta nekem. ott volt, ha baj volt, ha örültem. ha sírtam, ha táncoltam. ott volt, ha egyedül voltam, ott volt, ha társasággal. ott volt, ha sétáltam, ott volt, ha ültem, ha feküdtem, ha gondolkodtam, ha hintáztam, ha elbújtam, ha kitűntem, mindig, mindig ott volt nekem. itt élek egy éve, és két és fél hónapja. ez a város szeged. soha nem voltam még itt azelőtt, hogy egyetemre kerültem volna. az első találkozás alkalmával már rögtön beleszerttem. azóta is tart a kölcsönös szeretet.

és ez a város tehet arról, hogy ma boldog vagyok. ez a város befogadott egy fiút, teli álmokkal, kusza érzésekkel, döntések tömkelegével, felnőttségérzéssel, büszkeséggel, és egy gitárral a hátán. ez a fiú ma rám gondol. ez a fiú az én szerelmem.

mikor együtt rójuk az utcákat csöndben, vagy éppen nevetve, vagy morcosan, vagy szerelmesen, kézenfogva, vagy átölelve, leveleket égig rugdosva, vagy vízparton kavicsokat dobálva, néha tisztelettel adózunk a helynek.

aztán együtt figyeljük a vonatbalakból a félelmetes sebességgel tovarepülő tájat, ami az egészen napsütéses délutánban hirtelen kócos árnyalatokkal telik meg, majd besötétedik, és mindenen elterpeszkedik az éjszaka fekete kabátja. egymás vállán alszunk, lágy zene szól az ő jobb, az én bal fülemben. távolodunk a városunktól.

fejből tudjuk, hányat kell aludnunk a következő viszontlátásig. ezek fontos dolgok.

mikor újból leérünk már szinte unott közönnyel fogadnánk az ugyanolyan pályaudvart, a villamosmegállót, a sok bőröndös egyetemistát, akik mind átfagyva várakoznak a legközelebbi járatra az albérletig. megszokott ritmus, semmi közbeavatkozás. a vezető álmos arca, a villamos nyikorgása, az útjelzőtáblák, mind egyformák. nekünk mégis többet jelentenek.

a helyet, ahol ráleltünk a boldogságra.